[régi] Dmitry Glukhovsky: Metró 2033

Értékelésem: 3/5

2033.
Az egész világ romokban hever.
Az emberiség majdnem teljesen elpusztult.
Moszkva szellemvárossá változott, megmérgezte a radioaktív sugárzás, és szörnyek népesítik be. A kevés életben maradt ember a moszkvai metróban bújik meg – a Föld legnagyobb atombombabiztos óvóhelyén. A metró állomásai most városállamok, az alagutakban sötétség honol, és borzalom fészkel.
Artyomnak az egész metróhálózaton át kell jutnia, hogy megmentse a szörnyű veszedelemtől az állomását, sőt talán az egész emberiséget.

Kezdte érteni, hogy néhány titok éppen azért nagyszerű, mert nincs megfejtésük, és hogy vannak kérdések, amelyekre jobb, ha senki sem tudja a választ.

Ha nincs a mini-könyvklub, a Metró 2033-at valószínűleg soha nem olvastam volna el. Nem nagyon tudom, mit érezzek vele kapcsolatban: egyik pillanatban boldogan ajánlanám bárkinek, a másikban meg határozottan lebeszélnék mindenkit arról, hogy valaha is a kezébe vegye. Mindenesetre csalódtam és haragszom, mert az alapötlet tetszett (és sok minden más is), de a legtöbbször mégis halálra untam magam olvasás közben.

Valami hirtelen motoszkálni kezdett benne, valami gondolat- és képfoszlányok…Motoszkált és elmúlt.

Először is: horror.

Kit érdekel, hogy posztapokaliptikus regény, hogy sci-fi, hogy disztópia, hogy urban fantasy, ha egyszer horror is, amit még nem igazán olvastam?

Éppen ezért valami sokkal félelmetesebbre, sokkal durvábbra és megrázóbbra számítottam, és sokkal kevesebb filozofikus részre. Volt néhány oldal, amit nagyon élveztem, amikor szinte letehetetlen volt, de sajnos sokkal több volt a sok-sok oldalnyi borzasztó unalom, amikor már szinte teljes oldalakat ugrottam át, csak történjen már végre valami…

Ami az egyiknek sokszoros vérömleny,
az a másiknak klopfolt rántott hús.

A történet elején a főszereplő Artyom egy tűz mellett üldögél az őrségben, és társaival beszélget. Megemlítenek milliónyi orosz állomásnevet, amiket nemhogy megjegyezni tudok, de elsőre még végigolvasni se. Ekkor még semmit nem értek abból, ami történik, és nem sok értelmét látom a rettenetesen hosszú történeteknek sem, amiket egymásnak mesélnek. Szép lassan kibontakozik majd belőlük a regény világa, de egyszerűen túl lassan ahhoz, hogy kifejezetten érdekesnek tűnjön.

Később Artyom útra kel, hogy talán megmentse az emberiség maradékát, és innentől kezdve négyszáz oldalon nem is történik semmi más, csak alagutakban gyalogolnak és más emberekkel beszélgetnek más tüzek körül.

 Ami tetszett:

•  Az alapötlet. Az atomháborúban elpusztult emberiség maroknyi túlélője a metróba menekül, és ott próbál új életet kezdeni, hogy egy napon talán majd visszatérhessenek a felszínre. Maga a háború nincs részletesen kifejtve, de ez nekem nem is hiányzott, a történet nem erre koncentrált.
• Voltak jelenetek, amik nagyon magukkal tudtak ragadni, volt pár váratlan fordulat, ami után muszáj volt tovább olvasni, még akkor is, ha épp akkor készültem volna félretenni a könyvet.
• A hangulat. Nem reggel hétkor, a héven kell olvasni, hanem éjszaka, amikor sötét van és egyedül vagy. Sajnos nem végig, de a történet néhány pontján tényleg magával tudott ragadni a különös, néha félelmetes, néha feszült, vagy éppen szomorú hangulata.
• Az ötlet, hogy az összes állomásnak megvolt a saját külön kis világa, saját kultúrája/vallása/ideológiája, Artyom pedig mindegyikkel megismerkedett. Ebből valami nagyon jót is ki lehetett volna hozni.
• A váltakozó mellékszereplők. Artyomot nagyon sok idegennek hozta össze az útja, és volt köztük pár kifejezetten érdekes karakter is.
• A felszínen töltött idő. Mindkét lakalommal sokkal, de sokkal izgalmasabb volt, mint a bolyongás a metróhálózatban.

Ami viszont nem tetszett:

• Unalom. Hosszú-hosszú részeken át nem történik más, csak mennek egy alagútban. Aztán hosszú-hosszú részeken át nem történik más, csak valaki mesél egy történetet. Hosszú-hosszú részeken át magyarázzák az adott állomás ideológiáit, pedig tudom, hogy Artyom mindjárt továbbáll, és sosem tér majd vissza.
• Túl sok értelmetlen, homályos jelenet, amik ezáltal teljesen lényegtelennek is tűntek.
• Természetfeletti jelenségek vagy nem? Néhány dolgot megmagyaráztak, ami miatt még nehezebb elhinni azt a még többet, ami nem kapott magyarázatot.
•  Az összes állomás saját kis világa. Mivel nem ez volt a történet központi eleme, nekem túl soknak tűnt, túl sok információt zúdítottak ránk minden egyes állomáson. Az ötlet remek volt, de egy idő után feleslegesen soknak tűnt.
• Rengeteg orosz állomásnév. Persze mit várunk egy orosz könyvtől, de térkép nélkül lehetetlen volt követni Artyom útját.
• Azok a jelenetek, ahol tudom, hogy félnem kéne, mégsem érzek semmit. Volt sötétség, titokzatos és ijesztő lények, legalább ugyanannyira ijesztő emberek, rengeteg halál, még kannibálok is… mégis, egy-két jelenetet leszámítva nekem ez túl unalmas volt ahhoz, hogy félni tudjak (vagy akár csak izgulni egy kicsit).
• Életszerűtlen párbeszédek.

És persze ott van még a főszereplő Artyom és a befejezés.

Artyom egy részről szimpatikus volt: hétköznapi, teljesen emberi figura, akit könnyen közel érezhetünk magunkhoz. Másfelől mégis kicsoda Artyom? Miért ő a főszereplő? Mi a szerepe ebben az egészben? A végén sok mindenre választ kapunk, de még mindig nem értem, hogy miért pont ő, ha egyszer ennyire szerencsétlen? Már követni sem tudtam, hányszor halt volna meg, ha nem érkezik segítség az utolsó pillanatban, és valaki nem menti meg az életét.

 Na meg a befejezés.

Alapból nem nagyon tudtam elképzelni, hogy hova fog kilyukadni a történet, és mivel hallottam, hogy egy bizonyos „csattanóval” zárul, elég könnyű volt kitalálni, mi történik majd a végén. És mégis szörnyű volt olvasni.

Hogy az értelmetlen és haszontalan, magasztos és fényességes, mocskos és zavaros, végtelenül sokféle és éppen ettől varázslatos és gyönyörű emberi élet folytatódjék a metróban.