[régi] Patrick Rothfuss: A szél neve

Értékelésem: 5/5

Próbáltatok már gondolatban kánont énekelni magatokkal?

A mini-könyvklub áprilisi olvasmánya egy szabadon választott fantasy. Sokat gondolkoztam, hogy mit válasszak: A szél neve az elsők között jutott eszembe, de elbizonytalanított a hossza, és hogy többektől hallottam, hogy unalmas, és nagyon lassan tudtak csak haladni vele. Micsoda emberek vannak! :D

 

Most viszont, hogy a végére értem, nagyon-nagyon örülök, hogy ezt választottam! Ha nem szerettem volna bele már a borítóba (és az illatába) is, akkor megtörtént volna az előszó első mondatainál… vagy inkább már a címénél (A háromszólamú csend). Hihetetlenül szépen megírt történet, egész végig azt éreztem, hogy a szavak milyen gyönyörűek, és ha másért nem, hát csak emiatt fogom végig olvasni. Ráadásul még érdekes is volt, izgalmas, szerethető, fordulatos - szóval teljesen elvarázsolt.

Ismét este volt. Csend honolt a Jelkő fogadóban, és ez a csend három szólamból épült fel.

A kortárs epikus fantasy egyik mesterművében a Krónikás egy útszéli fogadóban belefog, hogy lejegyezze Kvothe történetét, aki hétköznapi fiúból a világ leghírhedtebb varázslójává és rettegett királygyilkossá vált.
Kvothe vándorkomédiások között nevelkedik, amíg apja és anyja, valamint a társulat többi tagja áldozatául nem esik a földöntúli gonosz erőnek, mert olyan titkokat kutatott, amelyeket nem kellett volna. A fiú az egyetlen, aki életben maradt.
Sok viszontagság után jelentkezik a mágia legendás egyetemére, hogy helyet harcoljon ki magának a világban, feltárja szülei halálának titkát és megtanulja, hogyan szólítsa magához a szelet.
Patrick Rothfuss lebilincselő regénye egy legendákkal teli, veszedelmes világ és egy rendkívüli ifjú történetét meséli el.

A történet elején a Jelkő fogadóban járunk: megismerjük az egymást régi mesékkel szórakoztató vendégeket (ha jól emlékszem, voltak legalább öten), a kissé titokzatos kocsmárost és tanítványát, szemtanúi leszünk egy rejtélyes támadásnak, és hogy a lényegnél maradjunk, hozzánk vágnak vagy ötven különböző nevet és dolgot, amit úgyse fogunk tudni észben tartani.
Kicsit lassan indult a történet, és tényleg nagyon sok utalás volt az elején mindenféle későbbi eseményekre és szereplőkre (vagy amikké a szereplők válni fognak… vagy amik voltak, na); de engem ez csak még kíváncsibbá tett, és mindig csak egyre jobban vártam, hogy olvashassam tovább. (Még egy pici ebből, és idegesítő lett volna, de így még pont nem volt az.) A szereplők mind nagyon érdekesnek tűntek, szerettem volna mindenkiről még többet olvasni.

Ez olyan, hogy magában mindenki mesél egy mesét. Mindig. Folyton. Ez a mese tesz azzá, aki vagy. Ebből a meséből építjük föl magunkat.

Aztán megismerjük a Krónikást, miközben épp kirabolják; eljut ő is a Jelkő fogadóba, és akkor végre, amit én addigra már nagyon vártam: Kvothe mesélni kezd. És olyan ezt a mesét hallgatni, mintha valójában ott lennél, mintha neked mesélné, személyes, vidám, megható… Engem hihetetlenül magával ragadott, pedig a történet alapvetően nem annyira különleges, vagy legalábbis elég sok eleme van, amivel már sok más könyvben találkozhattunk.


Folyamatosan kíváncsivá tett (ugyanakkor egy kicsit zavart is), hogy elég sok mindenről alig tudunk meg valamit. Mi a manó az az Edema Ruh? (Tájékoztatásul, hála a kingkiller wikinek, az Edema Ruh egy nomád kulturális csoport, amelynek Kvothe is a tagja.) Sokáig azt sem értettem, hogy egy embert vagy egy népet vagy mi a csodát jelöl ez egyáltalán. Hasonlóképp a Chandrian… elolvastam egy nyolcszáz oldalas könyvet, amelyben a főszereplőnek nagyjából életcélja, hogy felkutassa a Chandriant, és nagyon-nagyon sokáig tartott, amíg rájöttem, hogy a Chandrian sem egy személy… élőlény… akármi. A hangsúly az egyen van :D És van még sok-sok másik név, ami egyértelművé teszi, hogy egy egyedi és nagyon jól felépített világban járunk, de ahhoz sajnos kellett volna még jó pár hasonló hosszúságú kötet, hogy az egész történelmét megismerhessük.


Na, de hogy mit szerettem benne ennyire? Nagyjából minden mást. Lényegében minden van benne, amit imádni lehet, az ember meg csak ámul olvasás közben: Úúú, könyvtár több százezer könyvvel! Zene! Mágia! Jé, egy faevő tehéngyík… akarom mondani, jé, egy sárkány! Titkos járatok Odalent! Régi mesék! Egy csomó szerethető karakter, kisebb-nagyobb fordulatok, és annak ellenére, hogy kissé lassúnak tűnt, valójában folyamatos történtek az események. Rothfuss pont megfelelően adagolta a feszültséget, amikor már épp unni kezdtem volna, mindig jött valami, ami meglepett, elgondolkodtatott, vagy egyszerűen csak annyira érdekes volt, hogy azonnal olvasni akartam tovább. (Vagy amikor már épp belehaltam volna a bánatba, minden jobbra fordult egy kicsivel.)

Egy szó. A szavak az elfelejtett nevek fakó árnyai. Ahogy a neveknek van hatalmuk, úgy a szavaknak is van. A szavak tüzet gyújtanak az emberek elméjében. A szavak könnyet facsarnak a legkeményebb szívből. Van hét szó, amelyektől valaki beléd szeret. Van tíz szó, amelyek a legerősebb ember akaratát is megtörik. De a szó nem más, mint festett tűz. A név pedig maga a tűz.

Nem nagyon tudok a történetről bármit is mondani úgy, hogy ne legyen spoileres - nekem még a fülszöveg is annak tűnt, legalábbis teljesen megfeledkeztem róla, ezért nagyon meglepett (és fájt), amikor Kvothe szülei meghaltak. Innentől Kvothe célja, hogy felkutassa a természetfeletti erőket, melyek végeztek a családjával, és megölje őket - csakhogy Kvothe tizenkét éves, egyedül van és egyetlen értékes tulajdona apja kobza (… koboza?), úgyhogy rengeteg minden hátravan még a bosszújáig.
Bár sokszor kifejezetten humoros volt, azért hozzátenném, hogy alapvetően nem volt vidám könyv. Sok minden történt, ami szomorú vagy kifejezetten megrázó volt, de még a vidámabb részekben is folyamatosan volt egyfajta szomorkás hangulat. Végtére is végig tudjuk, hogy ez már mind megtörtént, és bármi lesz is a későbbi részekben, ott van nekünk az a Kvothe, aki a történetet meséli… én nem tudtam nem azon gondolkozni, hogy vajon mi fog még történni szegénnyel, mire a meséje végére érünk :(

Övé volt a Jelkő fogadó, és övé volt a harmadik hallgatás. Illett hozzá. Ez volt a legnagyobb csend, amely magába temette a másik kettőt. Mély és széles volt, akár az ősz elmúlása. Súlyos, mint simára csiszolt kő a folyóban. Olyan csendje volt, mint a vágott virágnak. Az hallgat így, aki halni készül.

Még valami, ami nagyon fontos a történetben: a zene. Azt se tudtam, hogy néz ki egy koboz, amin Kvothe is játszik (bár gyanítom, hogy a borítón is az van a hátán, úgyhogy nem tudom, hogy nem raktam össze ebből), de ettől függetlenül is hihetetlenül gyönyörű minden erről szóló rész. Szinte éreztem én is a zenét, mintha ott lennék velük, és átélném én is ugyanazt, mint a szereplők.
És a történetek, amiket meséltek. Többen, többször is elmondtak egy-egy régi mesét, amiből Kvothéval együtt mi is megpróbálhattuk összerakni… hát, megpróbálhattunk összerakni valamit, ami talán megtörtént valamikor valakivel. De nagyon izgalmas volt!
(Fogalmam sincs, hogyan kéne kiejteni Kvothe nevét, én nem így szoktam, de a könyvben így ragozták.)



Kvothe nagyon szerethető és hihetetlenül életszerű karakter volt, akit azonnal meg lehet kedvelni, és a könyv hosszának is hála, lényegében rászokni arra, hogy róla olvasunk… én ma délelőtt fejeztem be a könyvet (amikor felébredtem, a hátralévő pár fejezet volt az első dolog, ami eszembe jutott), és azóta is állandó kényszerem van, hogy menjek, és olvassak tovább.
A többiek között sok szereplő volt, akiket nem ismerhettünk meg igazán részletesen, vagy akik csak rövidebb időkre szerepeltek, de mindannyian egyediek és érdekesek voltak, remélem, sokukról majd többet is megtudunk a következő részekben.
Ó, és persze ott van Denna, meg a romantikus szál vele együtt: Denna fontos szereplő, valószínűleg fontosabb is lesz még, mint amilyennek eddig tűnt, de nekem valahogy nem lett a kedvencem. Voltak részek, amikor kedveltem, de egyelőre túl sok a titok körülötte.

– Azt hallottam az Egyetem egyik magiszterétől, hogy hét szó van, amitől a nők belénk szeretnek. – Látványos hanyagsággal megvontam a vállam. – Azon tűnődtem, hogy melyek azok.
– Ezért beszélsz olyan sokat? Hátha véletlenül kimondod őket?

Összességében úgy fogalmaznék, hogy úúúú nekem hihetetlenül tetszett, mindenképp olvasd el, úúúúúú, meg hogy tényleg megéri nekiállni, mert nagyon szép történet. Kvothe háromnapos történetének az első napja, de olyan mese, amit tényleg szívesen hallgatnék reggeltől estig.