Értékelésem: 4/5
Az interjú a vámpírral a mini-könyvklub 7 augusztusi könyveként
került sorra nálam. Szerettem volna a saját könyveim közül választani valamit
(hát hogy nőjön a könyveim olvasottsága ^^), de végül úgy éreztem, ehhez több
kedvem van most – és bár ugyan nem használom a várólistámat, az sem volt utolsó
szempont, hogy ez volt a legrégebb óta (majdnem 1500 napja) rajta lévő könyvem.
(És aztán @hypedne is erre szavazott. Helló, Heni! :D)
Mindenkit érdekelnek
a vámpírok.
Évszázadok óta
foglalkoztatják a képzeletet, hátborzongató történetek hősei, elkárhozott,
démoni teremtmények, az éjszaka gyönyörű vadászai, akik embervérre éhezve
lesnek gyanútlan áldozataikra. Ezek a mesék olyannyira lenyűgözőek, hogy
egyesek szinte már megszállottan rajonganak értük.
Talán éppen ezek a
gondolatok jutnak eszébe annak az ifjú újságírónak, aki egy nap különös
felkérést kap: valaki, aki azt állítja magáról, hogy vámpír, szeretne interjút
adni neki. Ám bármire is számít, egy különc pozőr helyett valódi démont talál.
A döbbent riporter szeme előtt megelevenednek a mesék, életre kelnek a
legendák, s míg a különös, korszakokon átívelő történet kibontakozik,
megismerhetjük egy szörnyeteg emberi lelkét, vágyait, ösztöneit, évszázados kutatását
igazságok és válaszok után, s megtudhatjuk, hogy az egyetlen dolog, ami
enyhítheti az örök élet kínját, a szerelem.
Jó pár évvel ezelőtt már láttam a filmet, és lényegében
azóta kíváncsi voltam a könyvre is... na de azért nem annyira kíváncsi,
élénken emlékszem az alkalmakra (többször is megesett), amikor visszatettem a
polcra a könyvtárban, hogy majd később olvasom el. Ezúttal mindenesetre
lelkesen álltam neki, és fel voltam készülve arra, hogy ez aztán milyen nagyon
fog majd tetszeni.
Most, hogy a végére értem, úgy érzem, tökre szeretem ezt a
könyvet, mindjárt megnézem újra a filmet (és személyes sértésnek veszem, hogy
Armand szerepére Antonio Banderast választották… miért???), és valamikor
majd biztosan elolvasom a folytatásokat is… DE (és ez egy nagyon nagy de!) az
elején annyira untam és annyira idegesített, hogy nem sokon múlt, hogy nem
hagytam félbe az egészet.
Ami a legjobban tetszett, az a sötét, borongós, bús hangulat
volt (főleg a regény második felében) – pont olyan, amire számítottam, meg hát
amit valamennyire azért el is vártam ettől a történettől. Vámpírjaink szenvednek,
hiszen az életben maradáshoz nap mint nap éjjel mint éjjel halandó embereket kell ölniük. Narrátorunk, Louis
szenved, mert épp meghalni vágyik a története elején, aztán mikor a lehető legközelebb
kerül ehhez, rájön, hogy inkább élni akar. Aztán Louis szenved az új életétől: elutasítja, hogy embereket öljön, míg társa, Lestat számára az éjszakánként
újra és újra elkövetett gyilkosságok egyfajta szórakozást, örömöt jelentenek. Louis
szenved, mert nem tudja, mivé vált; nem tudja, elkárhozott-e. Szenved, mert
rettentően magányos. Szenved, mert hiába keresi öröklétük célját - és hogy
van-e egyáltalán cél, – nem talál válaszokat.
(Louis elég sokat szenved, de erre majd még visszatérek.)
– Nem volt mindig vámpír, ugye? – kezdte.
– Nem – felelte a vámpír. – Huszonöt éves koromban, ezerhétszáz-kilencvenegyben lettem vámpír.
A másik, ami nagyon megfogott, az a karakterek felépítése és
kapcsolataik voltak.
Louis, a történet
főszereplője az elején nekem sajnos iszonyúan ellenszenves volt. Louis
meglehetősen sok időt töltött filozofikus merengéssel és az élete céltalanságának
kiábrándító ürességén töprengve. Szenvedve. Lehet, hogy számára valóban
fontosabbak voltak bizonyos morális kérdések, és valóban egész hosszan
visszafogta magát az emberöléstől, attól még rettentően álszentnek éreztem,
ahogy Lestatról és kicsapongó életformájáról beszélt.
Igaz, hogy a történet végére felhagyott a passzív
szenvedéssel és nekiállt valóban csinálni is valamit, és a véleményem is sokat
javult róla, azért nem mondanám, hogy igazán megkedveltem volna.
Másik fontosabb szereplőnk Lestat, a vámpír, aki Louis-t is
átváltoztatta, és akivel aztán évtizedeken át éltek együtt, nem igazán Louis akaratából, inkább Lestat ragaszkodása miatt. Számomra
egyértelműen Lestat volt a legérdekesebb karakter az egész történetben, és nem hiszem, hogy valóban
annyira negatív figura lenne, amilyennek Louis nagyon sokáig látta. (Szerintem én is
hasonlóan negatívvá váltam volna, ha minden egyes nap éjjel Louis szenvedését kell
hallgatnom.) Persze, Lestat meg sem próbálta megérteni Louis filozofikus
merengéseit, és ez mégcsak nem is a legnagyobb hibája volt, de én úgy éreztem,
Louis már az elején eldöntötte róla, milyen ördögi lény, és onnantól
kezdve, ha nem is egész végig, de nagyon-nagyon hosszan eszerint is viszonyult hozzá.
A harmadik főbb alak Claudia, egy ötéves kislány, akit szintén Lestat változtat vámpírrá, jó pár évvel Louis után. Claudia számomra teljesen közömbös volt… érdekes karakter, igen, de nem nagyon érdekelt, hogy mi fog történni vele. Jó, az igazság az, hogy tudtam, mi fog történni vele: az ő sorsa volt az egyetlen konkrét esemény, amire emlékeztem a filmből. De felőlem akár történhetett volna vele bármi más is.
Emberek, akik nem hisznek többé Istenben, vagy a jóságban, még mindig hisznek az ördögben. Nem tudom, miért. Persze tudom. A rossz mindig lehetséges. A jóság örökérvényűen nehéz.
Önmagában nagyon érdekes volt már az is, hogy mindenkit
Louis szemszögén keresztül ismertünk meg. Lestat például szerintem irtó érdekes
alak, Louis mégis gyűlölte őt; Claudia pedig talán önző, rideg, őrült
kis szörnyeteg, de szinte egész végig Louis rajongásán keresztül látjuk csak.
Továbbá soha nem gondoltam volna, hogy a végére ilyen furcsa
szerelmi sokszög alakul ki a szereplők között… akik állítólag nem éreznek
semmit. Na mindegy.
Végül szintén pozitívum, hogy nagyon szépen van
megfogalmazva a szöveg. Nekem kicsit hiányzott, hogy nincsenek nagy,
világmegváltó küldetések és epikus csaták; a bonyodalom inkább a szereplők gondolataiban,
érzéseiben, kapcsolataiban jelenik meg, ehhez pedig máris remekül illet a
választékos nyelvezet meg a sok gyönyörű leírás.
Viszont áttérnék azért a negatívumokra is.
Mi a fenének kellett ez az interjú-forma???
A könyv második felében nem nagyon kapott már teret, de az
elején majd’ megőrültem attól, hogy ahányszor már épp bele tudtam volna élni magam
a történetbe, mindig, újra és újra, nemhiszemelhogymármegint
visszaugrottunk a jelenbe, a riporternek mesélő vámpírhoz. Tönkrevágta az egész
hangulatot, és a legrosszabb, hogy bár reméltem, hogy a végére jelentősége
lesz, nem nagyon lett, úgyhogy nem értem, mi a csodáért volt szükség rá.
Aztán mindenképp ront az élményen az is, hogy legalább hatszor-hétszer
belealudtam olvasás közben – és ezt nem úgy értem, hogy nagyon fáradt lettem
és nem olvastam tovább, hanem úgy, hogy annyira fáradt lettem, hogy már
észre sem vettem, mikor toltam félre a könyvet a párnámról. Tényleg nagyon szép
volt az a sok hosszú leírás, és érdekes az a sok filozofálgatás… de néha
rettentően unalmas. Nem voltak fejezetek, párbeszédek ritkán, csak sok-sok
merengés és szenvedés.
Erről jut eszembe: ott volt Louis, és (talán már említettem) a rettentő
szenvedése. Egyik oldalról érthetőek az okai (hiszen épp ezen merengett olyan
sokat): mit kezdjen magával valaki, aki örökké él, de az élete nem áll másból,
csak éjszakáról éjszakára elkövetett újabb gyilkosságokból? Nem tudta, mi célja
létezésének, nem tudta, a Sátán teremténye-e, egyik kedvenc témája volt, hogy vajon elkárhozott-e… de akkor is túl
soknak éreztem ezt a szenvedést. A könyv jó háromnegyedéig Louis az égvilágon
semmit sem csinált, nem volt szinte egyetlen jelentősebb momentuma se a
cselekménynek, amit ő okozott volna. Akármennyire is érthető a tragédiája,
azért tényleg nem tudta volna semmi értelmesre fordítani az idejét?
Mert az elkárhozásban nem lesz, nem lehet megnyugvás, és mi ez a gyötrelem a pokol szüntelen, meg nem nyugvó tüzéhez képest?
Továbbá nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy azért a
történet logikájában is van pár elem, ami számomra kissé kérdéses. Egyrészt
honnan van az a rengeteg pénz, ami száz év alatt sem fogy el? Aztán hatvan-hetven
éven át élnek New Orleans-ban, és bár csak éjszaka hagyják el a házat, azért
eljárnak szórakozni néha – hogy nem tűnik fel senkinek, hogy nem öregednek? Ha
más nem, mit szólnak a szomszédok? A két felnőtt esetén még talán kevésbé látszik, de
egy ötéves, feltűnően szépnek leírt kislány esetén azért pár év is elég, hogy
észrevehetővé váljon a változás hiánya…
Továbbá: mit csinálnak
a halottakkal? Akármennyire nyüzsgő és emberekkel teli nagyváros volt is New
Orleans, évi ezer ember rejtélyes halála azért csak feltűnik egy száz-kétszázezres városban
is…? (Három vámpír / 365 éjszaka több, mint ezer halott egy évben. És több,
mint tízezer halott tíz év alatt.)
De ettől függetlenül ugyebár, a végére a cselekmény sokkal
eseménydúsabb, sokkal pörgősebb lett, Louis felhagyott kissé a szenvedéssel, és
egy csomó érdekes dolog történt, szóval végül pozitívan tettem le a könyvet. És
ajánlom bárkinek, akit érdekel egy kissé filozofikus, sötétebb hangulatú, remek
karakterek köré felépített vámpíros történet :)
(És nem fél, hogy hatszor-hétszer elalszik közben.)
Jól van, akkor hát a legfantasztikusabb igazságot is elfogadom: hogy mindennek nincs semmi értelme!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése