Daniel Keyes: Virágot Algernonnak

Értékelésem: 5/5

Nem is értem, miért nem olvastam el ezt eddig.
Elsőként még nagyon régen, talán egy villamoson láttam valaki kezében, és egyből megtetszett a címe. Valamivel később egy nyaralás során rátaláltam valahol, és beleolvastam, de fogalmam sem volt arról, mit keres egy könyvben egy ennyi helyesírási hibával teli szöveg. Ezt újabb évekkel később értettem csak meg, amikor egyszer a  fülszöveget is elolvastam - de maga a könyv még akkor is váratott magára. Összességében régóta érdekelt, és valahogyan mindig azt éreztem, hogy tetszeni fog nekem… és nem is csalódtam, sőt! Zseniális ez a könyv :)

A mini-könyvklub 14 szeptemberi olvasmánya.

A könyv első felét gyakorlatilag letenni is alig tudtam, és csakis azért tartottam szünetet az olvasásban, mert már késő (nagyon-nagyon késő) éjszaka volt. Rég volt mostanában olyan regény, amibe ennyire bele tudtam volna merülni, úgyhogy ez most kifejezetten örömteli volt számomra – még akkor is, ha egyébként közben meg voltam győződve róla, hogy ez a könyv rettenetes. Egyszerre volt annyira szörnyű és (éppen ezért) annyira jó, hogy nemcsak letenni alig tudtam, de sokat járt a fejemben akkor is, amikor épp nem olvastam – ez pedig szerintem pont az, amire sok könyvnek törekednie kéne.

Amin korábban értetlenkedtem - a rengeteg helyesírási hiba a könyv elején - most már hatalmas ötletnek tűnik, elképesztően jól érzékeltette azt a változást, amin Charlie keresztülment, nagyon szép keretet, felépítést adott a könyvnek. Nyilván nagyon elgondoltató volt maga a kísérlet is, rengeteg kérdést felvethet az etikussággal, a tudománnyal, az intelligencia fontosságával/szerepével/használatával kapcsolatban… számomra viszont Charlie emlékei voltak a legmegrázóbb részek, valamint azok a jelenetek, amikben mások kihasználtak, kinevették őt, ő pedig nem értette, hogyan élnek vissza a helyzetével.

Nem iszgat hogy híres legyek. Csak ép okos akarok leni mint mások hogy sok barátom lehesen akik szeretnek.

Aztán a könyv második felével már lassabban haladtam, elmúlt már az a sokk lelkesedés, amit az eleje okozott, de még errefelé is voltak erős jelenetek: pl. a szülőkkel való találkozásokat, a látogatást a Warren Otthonban vagy persze magát a lezárást sem volt könnyű olvasni. Ahogy lassan egyre egyszerűbbé vált Charlie stílusa, és amikor megjelentek benne az első hibák… brrrr.

Ami kevésbé kötött le, és nem is érintett meg igazán, az a szerelmi szál volt a történetben: kicsit úgy érzem, hogy ez „kellett” bele, hiszen hozzátartozik Charlie fejlődéséhez, de valahogy se Alice, se Fay nem fogott meg igazán, és a kettejük közti különbség magyarázatát is furcsának éreztem.

Kíváncsi lennék viszont, hogy vajon mennyiben lett volna más élmény az olvasás akkor, ha nem lövik le már a fülszövegben az „eredeti állapotba való rohamos visszahanyatlást”, és nem tudjuk egész végig, hogy mi lesz a történet vége...?

Összességében szerintem mindenkinek jót tenne, ha elolvasná, átérezné ezt a történetet 😊

 És ezt muszáj idetennem a végére:

Ui. kérem ha véletlenül aramennek tegyenek virágot Algernon sirjára a hátsoudvarba.