Értékelésem: 4/5
A mini-könyvklub 14 decemberi olvasmánya.
Nem indult egyszerűen az ismerkedésem ezzel a könyvvel, de
nagy előnye volt, hogy minél többet olvastam
belőle, annál jobban tetszett. Nem
lett ugyan kedvencem a végére se, de nagyon szépen alakult a történet, és a
befejezést már kifejezetten élveztem.
Az ifjú Fitz Lovag herceg fattyúgyermeke, akit apja mogorva
istállómestere nevel a Hercegségek királyi udvarában. A nemesek közül senki nem
veszi kutyába sem, csak az intrikus Elmés király figyel fel rá, aki ráveszi,
hogy titkon elsajátítsa az orgyilkosok művészetét. Mert Fitz vérében a
Mesterség munkál, amelynek veszedelmes és vad mágiája segítségével a Látnokok
emberemlékezet óta uralják a Hercegségek viharverte királyságát. Fitz egy olyan
időben cseperedik fel, amikor barbár vörös martalócok dúlják fel a partokat és
alvajárók kóborolnak a szárazföld szívében. Hamarosan a fiú megkapja első
lélekpróbáló küldetését – mert Fitz veszélyt jelent ugyan a trónra… de ő lehet
a királyság túlélésének kulcsa is.
 |
Magali Villeneuve munkája
az illusztrált kiadásból |
Pár hónapja már belekezdtem egyszer Az orgyilkos
tanítványába, ám a 28. oldalon félbehagytam akkor. Nem volt rossz, de nem
találtam kifejezetten érdekesnek, untam is kicsit. Most egyértelműnek tűnt,
hogy ezt fogom olvasni a decemberre választható könyvek közül: hiszen meg is
volt itthon, meg hát érdekelt is, na meg akkor végre befejezném, ha már valaha
belekezdtem. Nagy lelkesen előkerestem, kinyitottam a 28. oldalon (benne volt
még a könyvjelző múltkorról), olvastam pár sort… aztán megkerestem újra a listát,
hátha van rajta olyan könyv, ami jobban érdekel. Úgy tűnik, a 28. oldal nem a
kötet legeseménydúsabb részlete, ráadásul egy viszonylag nagyobb alakú és
kisebb betűkkel nyomtatott könyvről van szó – és csak néztem azt az oldalt
azzal a rengeteg betűvel, és azt hittem soha de soha nem fogok a végére érni :D
Szóval, ez egy elég lassú könyv, még úgy is, hogy nem
kifejezetten hosszú, a cselekmény pedig több évet is felölel. Számomra emiatt elég
nehézkesen indult az olvasás, és nagyon-nagyon sokáig úgy éreztem, mintha az
egész kötet egy hosszú bevezetés lenne. Emellett a hangulat is elég szomorkás,
néha szinte nyomasztó volt. Ugyanakkor voltak előnyei is ennek a tempónak:
alaposan megismertük a főszereplő Fitzet, és könnyen beleélhettük magunkat egy-egy
helyszínbe, jelenetbe és a könyv által felépített világba.
Vajon az-e a dolgok rendje, hogy a világon minden dolog keresi a ritmust, és ebben a ritmusban egyfajta békét? Nekem mindig így tűnt.
 |
| Magali Villeneuve munkája az illusztrált kiadásból |
Rengeteg tipikus fantasy elem volt a könyvben: a
karakterekben, az eseményekben, a világban is rengeteg khm sablon archetípus
jelent meg: ez persze jó volt, mert ismerőssé, otthonossá tette a történetet, és
fel sem tűnt, hogy zavaró lenne – amíg egy ponton hirtelen eszembe nem jutott
(a Mesterségről vagy az Ösztönről talán), hogy mi van ebben a könyvben, ami nem
volt még valami másban?
Ez persze nem baj sőt, engem kifejezetten idegesíteni
szokott, amikor valaki ez alapján kritizál egy könyvet de ha mellé vesszük a
lassú tempót és azt, hogy Fitz sokáig nem nagyon csinált semmit, csak úgy
megtörténtek vele a dolgok – akkor tény, hogy nekem is kellett egy kis idő,
mire valóban érdeklődni kezdtem Fitz sorsa és az események iránt.
Ami a legjobban tetszett, az a történet felépítése, íve volt. (Hiszen még szép, hogy Fitz
nem az első fejezetben, hatévesen váltotta meg a világot!) Kifejezetten
tetszett, ahogy Fitz látta és bemutatta az eseményeket, ahogyan egyre jobban
megismerte a világot maga körült, egyre többet megértett belőle, és egyre több
mindent átlátott, ahogy telt az idő. Nagyon profinak érzem azt, ahogyan az író
ezt felépítette, ahogy szép lassan kibontakozott, majd összeállt a történet; az
utolsó pár fejezetet meg már letenni sem akartam, annyira izgalmassá,
fordulatossá vált a befejezés.
Szintén pozitívumnak érzem, hogy egy viszonylag kerek
történetet kaptunk, ami mégis nyitva hagyott sok olyan kérdést, lehetőséget,
ami azért kíváncsivá tett a folytatásra is.
Bár elvileg a történet egyik központi eleme, volt, hogy kiment
a fejemből olvasás közben, hogy Fitz mellesleg orgyilkosnak tanul épp, pedig
(amikor épp eszemben volt) kifejezetten tetszett ennek a bemutatása is: volt mögötte
normális emberi viselkedés, frusztráció, bizonytalanság, bűntudat, gondolatok,
érzések… és nem csak ment, hogy lekaszaboljon mindenkit :D
Összességében nekem ez a könyv olyan, mintha egy olyan lenne,
aki nagyon korrekt, nagyon tisztességesen végzi a dolgát, és teszi mindezt olyan
természetességgel, olyan magától értetődően, hogy fel sem tűnik, hogy ez
egyébként mennyire jól csinálja ezt.
Oh, és a regényhez nem kapcsolódik, de volt pár pont, amikor
kifejezetten zavart az olvasásban: rengeteg hiba van a magyar kiadásban, apróbb
elütések többnyire, de jóval több, mint ami számomra érthető és elfogadható
lenne :(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése