Értékelésem: 4/5
Sokáig nagyon csalódott voltam ebben a könyvben, de a
végére szerencsére jó lezárásává vált a trilógiának :)
A sötét titkok és a tiltott szerelem már az árnyvadászok
létezését fenyegetik!
Ártatlanok vére folyt a Tanács termének lépcsőjén az
árnyvadászok otthonában. Livia Blackthorn tragikus halála után a Klávéban a
polgárháború réme kísért. A Blackthorn család néhány tagja Los Angelesbe
menekül, ahol a boszorkánymesterek között pusztító kór forrását keresik.
Eközben Julian és Emma azon igyekeznek, hogy túltegyék
magukat tiltott szerelmükön, és veszélyes küldetésre indulnak Tündérföldére A
holtak fekete könyvéért. Végül olyan titkokra bukkannak a tündérek között,
melyek akár végleg szétszakíthatják az árnyvilágot, és utat nyithatnak egy
kilátástalan, sötét jövő felé. Emma és Julian az idővel versenyt futva
igyekszik megmenteni az árnyvadászokat, mielőtt a parabataiok átkának
rettenetes ereje végez velük és a szeretteikkel.
Lehet, hogy a kárhozat az igaz szerelem ára?
Az első harmadra szinte alig emlékszem már, pedig biztosan
fontos dolgok történtek akkor is… valaminek legalábbis kellett történnie annyi
oldalon át, gondolom. Nagyon, nagyon hosszú ez a könyv, a 900 oldalhoz
képest is nagyon hosszú: rengeteg szereplő van, rengeteg nézőpont, és a könyv
első felének szerintem egyáltalán nem vált előnyére, hogy folyamatosan váltogatott
köztük. A legtöbb szálon érdekes események történtek ugyan, de olyan ritkán került
sor egy-egy szereplő nézőpontjára, hogy addigra már nehezen tudott izgalmas lenni.
A közepe tájára gördülékenyebb lett a sztori (és jót tett az
a rész, amíg sokáig csak egy nézőpont volt), de addigra meg már annyi minden
volt, annyi szereplő és akkora kavarodás… brhhrrr. Aztán a rengeteg külön
szálon futó szempontnál az se lett igazán jobb, amikor a sok-sok szereplő találkozott
végre: voltak jó pillanatok és jó részek, máskor viszont akkora tömeg volt és
annyi fontos karakter egyszerre egy jelenetben, hogy már nem nagyon
tudott jól működni a dolog. Néha így eszembe jutott, hogy ja amúgy ott van
még ő is meg ő is meg ő is; velük vajon mi van? Állnak és néznek
mindeközben?
Ennek a trilógiának a szereplőit sosem tudtam úgy megkedvelni,
mint a korábbiakat. Ők is eleve sokan voltak (emlékszem, az első részben még
alig tudtam megjegyezni a testvéreket), és bár kedveltem őket és tudtam izgulni
értük, sokszor mégis valahogy kevés volt ez. Ebben a kötetben sokan
felbukkantak a régebbi szereplők közül is: voltak nagyon szerethető pillanataik,
és bár furcsa lett volna az is, ha a néhány évvel későbbi, ennyire fontos
eseményekre már teljesen eltűnnek valahova, valahogy mégse tudtam mindig hova
tenni a jelenlétüket. És az is most tűnt fel, hogy Emma mennyire pont ugyanaz a
típusú főhős számomra, mint Clary: amikor együtt szerepeltek egy jelenetben,
néha alig tudtam megkülönböztetni őket.
Ugyanehhez tartozott, hogy voltak alkalmak, amikor a legkevésbé sem tudtam aggódni egy-egy szereplőért: ez egyszerűen nem az ő történetük volt.
Az emberek egészen különböző darabkákból állnak össze, gondolta Dru. Jópofa darabkákból, szerelmes darabkákból, önző darabkákból, vakmerő darabkákból. Sokszor csak egyiket vagy másikat látjuk ezekből, aztán ha sikerül mindet összegyűjtenünk, hirtelen rádöbbenünk, hogy igazán jól ismerünk valakit.
A Thule-ba tett kiruccanás szerintem érdekes kaland volt, de
kétségkívül furcsán kilógott a kötet többi részéből. Egyrészt: már megint
ő lett a főgonosz? Mintha ezt már olvastam volna egyszer… Másrészt: kicsit
egyszerű húzásnak éreztem azt, hogy mennyi infó, mennyi „megoldás” volt, ami
itt derült ki. Harmadszorra pedig: nem arról volt szó, hogy az ilyesmi helyeken
totál másként telik az idő? Hogy lehet, hogy ők simán megúszták ezt, és nem
mondjuk hét évvel később tértek vissza?
Ettől függetlenül a konfliktus kibontakozása szépen alakult,
érdekes és izgalmas volt ez a vonal, a második felére a cselekmény is pörgősebb,
érdekfeszítőbb lett. Ami nekem már kicsit sok (bár asszem C. C. össze könyve
ilyen), az ez a rengeteg körítés a millió karakterrel, a helyenkénti kissé
(nagyon) nyálas jelenetekkel, a szerelmi szálakkal (szerelmi nagyonsokszögekkel
néha), és a fura kényszerrel, hogy a kötet végére nem csak a világot kell
megmenteni, hanem mindenkinek rá kell találnia élete szerelmére is.
Vigyázz, milyen álarcot viselsz, gyermekem! – mondta Nene. – Nehogy végleg elveszítsd az igazi önmagadat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése