2016. május 4., szerda

[régi] Lois Lowry: Az emlékek őre

Értékelésem: 4,5/5

A Mini-könyvklub 4 májusi olvasmánya az Emlékek őre lett. Ennek nagyon örültem, mert bár olvastam már legalább ötször, az utolsó alkalom is legalább 8 éve lehetett. Mostanság a film kapcsán eszembe jutott többször is, és mindenképp szerettem volna újraolvasni, mielőtt a filmre ráveszem magam… már ha valamiért leszek annyira hülye, hogy valaha is ráveszem magam.
Na meg hát miért ne akarnám újraolvasni, amikor ez egy jó könyv? :D
covers_98.jpg
A fülszöveg:
A 12 éves Jonas olyan világban él, melyben nincs igazságtalanság, éhezés, erőszak, nincsenek kábítószerek, a családok életében is teljes a harmónia. Ezt a tökéletesnek tűnő világot a bölcsek tanácsa vezeti. Ők azok is, akik a tizenkettedik évüket betöltött fiúk és lányok egész életre szóló pályáját kijelölik egy évente megrendezett ceremónián. Történetünk hősét valami egészen egyedi feladatra tartják alkalmasnak. Miközben egy különös öregember felkészíti őt hivatása betöltésére, Jonas előtt feltárul, milyen titkok lapulnak az őt körülvevő világ békéje mögött. A fiú vakmerő tettre szánja el magát… 
– Most már érted, miért helytelen az, ha a „szeretni” igét használod? – kérdezte Anya.

Jonas egy tökéletes világban él valahol a távoli (?) jövőben. Egy olyan közösség tagja, ahol mindenki boldog, mindenki egyenlő, nincs szegénység vagy éhezés. Az emberek nem hazudnak, nem tesznek fel tapintatlan kérdéseket, mindig bocsánatot kérnek, és mindig megbocsátanak egymásnak.
Jonas családja is tipikus mintacsalád: anya, apa, fiúgyerek, lánygyerek. A házaspárok ebben a világban mindig boldogok, mert úgy választják ki őket, hogy tökéletesen összeilljenek. A család reggelente boldogan összeül, hogy megbeszéljék, ki mint álmodott. Este mindenki beszámol arról, hogy milyen érzelmeket élt át aznap.
Mindenki biciklivel jár. Mindenki olyan munkát végez, ami a legtökéletesebben illik hozzá, hiszen hozzáértő szakemberek hosszas megfigyelés után választják ki számára. Ha valaki megsérül, a gyógyszerek azonnal elmulasztják a fájdalmát. Ha valakinek esetleg valódi érzelmei támadnának, a gyógyszerek azokat is elmulasztják.
Csudijó élet, nem?
810213790.jpg
 Apa azonban már oda is ment a polchoz, és levette a helyéről a vattával kitömött elefántot. A gyerekek puha tárgyai többségükben ilyen szőrös, kitömött figurák voltak. Sok közülük, mint Lilyé is, valamiféle nem létező lényt formázott.
A főszereplőnk Jonas, aki boldogan éli tökéletes életét tökéletes városkájában, és nyugtalanul várja, hogy a Tizenkettő Ceremóniáján kihirdessék, hogy milyen foglalkozása lesz. Jonas átlagos fiú, csak a szeme világosabb, mint a többieknek. Érdekes volt az ő szemszögéből olvasni a történetet, bár eleinte nehéz volt megkedvelni bárkit is, aki ennek a fura világnak a részese. Én valahogy nem mindig értettem a döntéseit vagy a reakcióját egy-egy helyzetre… de ennek ellenére hamar megkedveltem Jonast, és szívesen olvasnék még róla.
Elgondolkodtató könyv, én nagyon élveztem, ahogy Jonas szép lassan meglátja a valóságot a tökéletesnek hitt világa mögött. (Vajon hol van az a pont, ahol utópiából disztópiává vált?)
Bár az emlékek őrzésének és átadásának a megvalósítása most már furcsábbnak tűnt nekem, mint régebben, maguk az emlékek azért még mindig nagyon tetszettek - a leginkább az, ahogyan Jonas reagált azokra az élményekre, amelyekben korábban nem volt még része.
Nem merjük megengedni az embereknek, hogy maguk döntsenek.
– Mert veszélyes? – kínálta fel a szót az örökítő.
– Nagyon veszélyes – jelentette ki határozottan Jonas.
Negatívumként: rövid! És nem csak arról van szó, hogy szívesen olvastam volna még tovább, hanem nagyon tömör is volt az egész: mindenkit megismerünk egy kicsit, mindenről megtudjuk a legfontosabb dolgokat, de én azért elviseltem volna még pár részletet.
A végét pedig én nagyon hirtelennek éreztem, mintha egy viszonylag hosszabb bevezető után egy jóval rövidebb kifejtés, majd egy nagyon-nagyon rövid lezárás jött volna. A történet megmagyarázta, miért volt szükséges, és tényleg érdekes, izgalmas is volt, de szerintem nyugodtan el lehetett volna húzni egy kicsit tovább.
A lezárást viszont mindig is szerettem, akármennyire is hirtelen és lezáratlanul ér véget, számomra az Emlékek őre mindig is egy kerek történetnek tűnt. (Bár lehet, hogy csak megszokásból, mert tizenkét évesen még nem tudtam, hogy egyáltalán létezik folytatás.) Ez persze nem jelenti azt, hogy ne jött volna meg a kedvem a következő részekhez, úgyhogy könnyne lehet, hogy egyszer a nem annyira távoli jövőben időt szánok majd azokra is :)

Az emlékek arra valók, hogy az emberek osztozzanak rajtuk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése