2017. április 11., kedd

Neil Gaiman: Északi mitológia

Értékelésem: 5/5

Egy jó kis pozitív értékeléssel kéne kezdeni, gondoltam én, és vártam, míg nem jött Gaiman, és az Északi mitológia.

Valamiért eléggé rajongok Neil Gaimanért, pedig valójában alig néhány könyvét olvastam, és még azok közül se tetszett mind. Mindenesre a Norse mythology egyből kívánságlistás lett, és egyből előrendeltem, amint megláttam, hogy jön magyarul is... majd pedig kifizettem, és átvettem a Jókenyér Szaküzletben, de ez már tényleg lényegtelen.

Az Északi mitológiában rövid novellák követik egymást, melyek azonban regényszerű, folyamatos történetté állnak össze a világ kezdetétől a végéig. Ott van Odin, Thor, Loki és a többi isten, Asgard, Valhalla meg egy csomó hasonló név, amit valahonnan már mindannyian hallottunk valamikor - most szép, kerek, szórakoztató mesébe rendezve.


Ezt élveztem benne a legjobban: hogy olyan volt, mintha mesék lennének, mindenki számára ismerős helyzetekkel és karakterekkel - mert hiába nem szokásom óriásokkal harcolni reggeli előtt és törpékkel alkudozni tízóraikor, mégis könnyű átérezni, amin a szereplők is keresztül mennek. Mint amikor az ember egyik fiát farkassá változtatják, hogy széttépje a másik fiát, hogy aztán a széttépett fiú beleivel kötözzék meg az embert, hogy ne tudjon mozogni, miközben egy kígyó mérge csöpög az arcára. Míg el nem jön a világvége. Mindennap megesik, hát nem? (Amúgy ki az, aki ilyet egyáltalán kitalál??)

De ettől függetlenül, a szereplők tényleg nagyon emberiek. Engem nagyon meg is lepett, mert kicsit féltem, hogy unalmas történetecskéket fogok olvasni, végükön a röviden összefoglalt tanulsággal - de nem. Ami azt illeti, nagyon nem. Az istenek olyanok, mint egy csapat ember, csak éppen véletlenül túl nagy hatalmat kaptak - azért véletlenül, mert ha mondjuk én osztogathattam volna ezeket az erőket, tuti nem őket választom. A többségük rettentően arrogáns, önző, durva alak, akiket az életben valószínűleg messze elkerülnék, viszont a maguk módján mindannyian nagyon érdekes karakterek. A mellékszereplőket mondjuk néha eléggé sajnáltam, amiért összehozta őket az istenekkel a sors.

Loki már csak ilyen volt. Akkor is nehezteltél rá, amikor a leghálásabb voltál neki, és akkor is hálás voltál neki, amikor ránézni sem bírtál.

Thor szörnyen beképzelt volt, kissé ostoba és sokszor elég primitív: leginkább harcolni vágyott, meg leütni pár embert néha, csak úgy, mert jólesik... de ettől függetlenül nagyon szórakoztató volt róla olvasni. Nála már csak Loki volt szórakoztatóbb (ki más), a sunyi kis manipulációival, ördögi terveivel, és hát mert "sokkal érdekesebbé, bár kevésbé biztonságossá tette a világot". Nélküle az események fele meg se történt volna, csak élték volna az istenek az unalmas hétköznapjaikat eseménytelenül - Loki, bár szándékai nem voltak mindig kifejezetten jóindulatúak, de legalább mókásabbá tette a mindennapjaikat. És hát rettentő szerény is volt közben:

Loki elégedett képet vágott.
– Látod, ha az ember végiggondolná, mit mond, nem merne kikezdeni Lokival, a legbölcsebb, legokosabb, legtrükkösebb, legértelmesebb, legjóképűbb…

Némi negatívumként álljon itt a jó könyve tipikus egyetlen hibája: túl rövid. Ez az egész vacak alig kétszáz oldal volt, mintha egy ökörkislábujjat adnátok Thornak vacsorára, pedig tudjátok, hogy két-három óriásökröt simán felcsipeget minden este - oké, finom volt, és hol a többi...? Nagyon szórakoztató, élvezetes olvasmány az Északi mitológia, de lényegében kevesebb idő végigolvasni, mint végignézni a Thor-filmeket. Én olvastam volna még tovább.












Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése