Blake Crouch: Sötét ​anyag

Értékelésem: 3/5

A mini-könyvklub 14 októberi olvasmánya.

Elég vegyes érzéseim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban: valószínűleg elég magas elvárásaim voltak (hiszen egész jó értékeléseket kapott), és bár a második fele viszonylag tetszett és sokszor élveztem az olvasást, az elején nagyon sokáig inkább negatív volt a véleményem. Ugyanakkor ritkán olvasok hasonló műfajban, ami nem annyira a véletlennek köszönhető, hanem inkább annak, hogy nem épp a kedvenc műfajom – úgyhogy könnyen lehet, hogy a hasonló témákért lelkesedőknek valóban egy nagyon izgalmas, érdekes olvasmány lehet a Sötét anyag.

Igazság szerint amikor elkezdtem olvasni, a legelső oldalakon egy külső körülmény volt, ami kissé elvette a kedvemet a regénytől: nagyon emlékeztetett Az időutazás napjára, amit még nyáron olvastam, és szintén nem tudtam teljes mértékben élvezni; és bár a történet alapvetően más, mégis, így utólag is hasonló érzéseim vannak a kettőről: jó volt - jó volt, a végére egészen megkedveltem, de azért valahogy mégsem az igazi.

Szóval, engem egyáltalán nem fogott meg az elején. Már Jason elrablásához is kissé úgy álltam hozzá, hogy igen, nagyon érdekel, hogy mi lesz ennek a vége, de azért jobb lenne, ha valaki egyszerűen elmondaná, és nem nekem kéne odáig olvasnom. Nem szenvedtem nagyon olvasás közben, de nem is szórakoztam igazán jól.

Egyrészről megértem, hogy egy másik univerzumba kerülni olyan élmény, amit senki nem értene meg, fogna fel könnyen és gyorsan, de ha az olvasó már rég tisztában van mindennel, akkor hiába értem, hogy Jasonnek idő és sok gondolkodás kell ahhoz, hogy összerakja, pláne hogy elhiggye a helyzetet - ha egyszer olvasóként közben halálra unom magam. Szintén idegesített kissé Jason merengése arról, hogy akkor most melyik élete a valódi vajon – ezzel is úgy vagyok, hogy teljesen érthető, fura is lenne, ha nem gondolkozna el ezen, de épp ezért: kiszámítható, nem lep meg, úgyhogy legalább a megvalósulásában lenne némi extra, valami érdekes, valami elgondolkoztató – de mivel az olvasó már úgyis gyanít mindent, nem sok súlyát éreztem az efféle merengéseknek se.

Hasonlóan éreztem a halálesetekkel kapcsolatban a könyv során: több is volt, amit kiszámíthatónak éreztem (valahogy a történet megfelelő alakulásához kellett, hogy így történjen), vagy egyszerűen csak nem volt semmi súlya a dolognak. Ez utóbbi engem jobban zavar: úgy vélem, ezeket lehetséges lenne úgy megírni, hogy igenis üssön a dolog, igenis fájjon az olvasónak (muhahahaa), de itt valahogy ez elmaradt. (Egyedül a hóviharos univerzumban találtak ráztak meg egy kicsit, de - talán épp emiatt -, azt meg kissé oda nem illőnek éreztem.)

Összességében a könyv második felét, a szökés utáni részeket sokkal jobban élveztem, mint az elejét. Itt sem voltam teljesen elájulva ugyan: már említettem, hogy sok helyen súlytalannak éreztem az eseményeket, valamint voltak részek, amiket untam kissé. Ilyen volt, például, amikor a járvány sújtotta Chicagóból menekültek: amikor szinte biztos vagyok benne, hogy nem fogják elkapni őket, de valójában csak azért szurkolok nekik, mert azt szeretném, hogy menjenek végre és haladjon tovább a történet, nem pedig azért, mert annyira izgulnék a szereplők sorsáért… ez volt az egyetlen rész, ahol átsiklottam pár bekezdést, annyira untam már.

Mindnyájan csak tévelygünk a létezés tundrájában, és értéket tulajdonítunk értéktelen dolgoknak, noha minden, amit szeretünk és gyűlölünk, minden, amiben hiszünk, amiért harcolunk, amiért gyilkolunk és amiért meghalunk, éppen olyan súlytalan, mint a plexire vetített képsorok.

A vége felé lévő fordulat volt az, ami a leginkább tetszett: erre nem számítottam, meglepett, viszont ha belegondolok, mégis teljesen logikus volt. A chatet nagyon ötletesnek találtam, érdekelt, hogyan fog alakulni ez, kíváncsi voltam, milyen megoldást talál rá a főszereplőnk. Ugyanakkor viszont úgy érzem, ezzel a húzással kissé már olyan helyzetbe keverte az író a karaktereket, amiből nem nagyon lehet, és a végén nem is tudtak igazán jól kimászni; viszont ha meg nem tette volna meg ezt, akkor sokakban hibaként, hiányként merülhetett volna fel. Szóval igen, most azt mondom, hogy sehogy sem találom ideálisnak ezt a helyzetet, ugyanakkor persze én sem tudok rá jó megoldást… Nyilván hasonlóan az időutazós történetek nehezen elkerülhető paradoxonjaihoz (ez nem kritika, imádom az időutazós történeteket), a multiverzum is felvet sok-sok nehézséget.

A stílussal kapcsolatban:

Nagyon sok tőmondat volt a szövegben. Nagyon sokszor követték egymást a rövid mondatok.

Úgy gondolom, ennek voltak pozitívumai is. A szöveg a legtöbbször könnyen olvasható, gördülékeny volt. Gyorsan lehetett olvasni. Ugyanakkor!

Volt pár olyan rész, amikor egy-egy bekezdés egyetlen mondatból állt.

És csak követték egymást a mondatok.

És minden mondathoz új bekezdésre kellett ugrani.

És egy-egy bekezdés egyetlen mondatból állt mindössze.

Többnyire egy nem is túl hosszú mondatból.

És azt hittem.

Beleőrülök.

Ebbe.

Na de tényleg: én bár személy szerint jobban kedvelem a hosszabb mondatokat - és hajlamos vagyok olyanokat is írni, sőt, néha talán annyira túlzásba esem, hogy gondolataimat is nehéz kibogarászni belőlük -, a Sötét anyag esetében sokszor úgy éreztem, hogy illenek a stílushoz, a lendülethez, a feszültséghez a rövid, tömör, pattogós mondatok. De amikor bekezdésről bekezdésre kellett ugrálnom minden egyes új mondatért, akkor számomra inkább kissé szétesett, követhetetlenebbé vált, nehezen olvashatóbb lett a szöveg, mintsem hogy az élményhez járult volna hozzá a stílusa.

Emellett mintha a fordításban is lett volna pár hiba, mindenesetre azon túl, hogy néhol kissé magyartalannak tűnt, volt egy-két mondat, ahol nem is teljesen értettem meg, mit akart mondani az író – de őszintén nem szántam sok időt arra, hogy elgondolkozzak, csak én nem értem-e, vagy tényleg a szövegben van a hiba.

Valamint van sok apróság, amit nem értek teljesen – bár persze lehet, hogy némelyikhez elég lett volna kicsit alaposabban olvasni:

1. Amikor még épp csak ismerkednek az univerzumokkal, miért várnak az egy óra végéig az ajtónyitogatással? Egy ampullával csak egy ajtót nyithatnak ki? Miért nem kezdik el vadul nyitogatni mindet, és csukják vissza egyből azokat, amik hamuesőre vagy egy erdő közepére vagy egy hóviharra nyílnak?
2. Abban a világban, ahová Jason elsőként érkezik (ahonnan Jason2 is származik), miért akarják végül megölni őt? Rájönnek, hogy ő nem az ő Jasonük – és? Nem nyújthatna ő millió fontos információt számukra? Nem tudnának együttműködni vele újabb kutatásokhoz? Érthető, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elvárták, de nem hatalmas felfedezés az is, hogy érkezett hozzájuk egy másik Jason? Nekem a meggyilkolása az egyik legkevésbé hasznos dolognak tűnik.
3. Hogy kerül egy ilyen doboz minden egyes világba?
4. Ez inkább csak kíváncsiság: mi lett Amandával? Ha hirtelen eltűnése nem is, útjaik szétválása borítékolható volt – ugyanakkor nagyon kíváncsi lennék arra, hogy vele mi lett, miket élt át, hol kötött ki végül?
5. És végül, a legirrelevánsabb dolog, de basszus: miért volt ideges a női hang???
   
   
   "Egy ideges női hang tölti be a levegőt a felettünk lévő hangszóróból.
   Vigyázat. Vonat érkezik. Vigyázat. Vonat érkezik. Öt… négy… három…"
   
   
   Ez nem valami ideális világ elvileg? Ahol minden szuper, ingyenes a csúcsmodern tömegközlekedés, az emberek boldogok, mindenki egészséges, satöbbi? :D
   Még ha ennyire nem is ideális a helyzet, nekem ez az ideges női hang elrontotta a teljes képemet az adott univerzumról. Miért volt ideges? Ha egy peronon állok, és azt várom, hogy a szupervonatom több száz km/órával egyszer csak megjelenjen mellettem a peronom (ami nekem, bár a maga módján csodálatos, mégiscsak egy kissé ijesztő dolognak tűnik), az hiányzik a legkevésbé, hogy az erre figyelmeztető hang ideges legyen. Veszélyes dolog ez a vonat? El fog ütni? Lesodor a menetszél a vágányra? Miért vagyunk idegesek amiatt, hogy megérkezik???