2016. január 22., péntek

[régi] Mark Lawrence: Tövisek Hercege

Értékelésem: 3/5

Nem először került a kezembe, kicsit több, mint két évvel ezelőtt már volt szerencsénk egymáshoz… és egyike volt azoknak a könyveknek, amelyeket valaha is a legjobban utáltam :D
Akkor két csillagot kapott tőlem molyon, ami pusztán az író kitartásának járt, amiért egyáltalán beleölt ennyi energiát és megírta. Leginkább az maradt meg belőle, hogy Jorg egy beteg, pszichopata állat, és nekem E/1-ben kell olvasnom, ahogy végiggyilkolássza a fél világot. Nem lettünk akkor túl jó barátok.
Ennek ellenére, ahogy jelentek meg a folytatásai, és láttam elég sok pozitív visszajelzést róla, egyre többször fordult meg a fejemben, hogy talán mégis lehet benne valami, hogy talán kéne adni még egy esélyt a következő részeknek… úgyhogy örültem, amikor a mini-könyvklubban ez lett a januári olvasmány :)

Óvakodj a Tövisek Hercegétől…
Kilencévesen végignézte, ahogy anyját és öccsét meggyilkolják. Tizenhárom évesen már egy vérszomjas rablóbanda vezére.
Tizenöt évesen király akar lenni…
Elérkezett az idő, hogy Honorous Jorg Ancrath herceg visszatérjen a várba, amelynek egykor hátat fordított, és elvegye, ami jog szerint őt illeti. Mióta egy tüskebokor tövisein vergődve végig kellett néznie, ahogy Renar gróf emberei lemészárolják anyját és kistestvérét, Jorgot pusztán a harag vezérli. Élet és halál számára csak játszma – és nincs vesztenivalója.
Ám atyja várában ármány leselkedik rá. Ármány és fekete mágia. Bármennyire megingathatatlan is az akaratereje, legyőzheti-e egyetlen fiatalember az elképzelhetetlen hatalommal bíró ellenséget?


A jó hír, röviden és tömören, hogy - bár nem mondanám, hogy tetszett -, de sokkal jobban tetszett, mint elsőre! Jorg még mindig az egyik legkevésbé szimpatikus főhős, akiről olvastam, és bár voltak pillanatok, amikor a legszívesebben lecsaptam volna a saját könyvével, ezúttal mégis sikerült megkedvelnem. Lehet, hogy így vizsgaidőszakban közelebb állnak hozzám a szociopata tömeggyilkosok ;) (Mindenesetre amikor nekikezdtem a könyvnek, a második mondatnál felálltam, hogy papírt vegyek elő, amire kijegyzetelhetem a fontosabb neveket és fogalmakat… aztán szerencsére észbe kaptam, még mielőtt netalán eszembe jut egy szövegkiemelővel is nekiesni.)

Veszélyes dolog a memória. Addig hánytorgatod magadban az emlékeket, míg már minden felületüket, szögletüket ismered, és mégis rá-rábukkansz egy élre, amely megvág.
A történet két szálon fut, az egyikben Jorg tizennégy éves, és „testvéreivel” vándorolva teljes falukat irt ki, látszólag puszta jókedvében. A másik szálon Jorg még csak kilenc éves, és megtudjuk, mi történt a családjával, és hogyan jutott el a másik szál eseményeiig.
Tetszett a stílusa, egyedi volt, olvasmányos és nagyon szórakoztató - eltekintve attól a pár esettől, amikor nem tetszett. „Szám mint a rózsabimbó” - öhm, tessék?

Úgy döntöttem, kedvelem ezt az embert. Ez meglepett. Nem szoktam kedvelni embereket. A hangulatomra fogtam a dolgot. Egy egész éjszakai kufircolás bárkit megpuhíthat.
A történet gyorsan haladt, a fejezetek rövidek voltak (pont ideálisak egy-egy tétel között), a cselekmény nem túl bonyolult. Sok résznél éreztem, hogy lehetne bővebben kifejtve; az elsőre furcsának tűnő poszt-apokaliptikus világ háttere lassan kibontakozott, de például a mágiás szálat én nem nagyon tudtam mire vélni, pedig a végére azért fontosabb szerepet is kapott. Vagy ott volt az elején az Élőhalottak Útja, ami nagyon érdekesnek hangzott, aztán mentek, egy éjszaka történt egy nagyjából egyoldalnyi furaság, aztán mentek is tovább, maga az út meg talán száz méter hosszú lehetett ezek alapján.

eot_map_colour.jpg


A szereplők közül nem sokat ismerhettünk meg igazán, Makint és a Núbait például sikerült megkedvelnem, de a többiek eléggé a háttérbe szorultak. És annak ellenére, hogy Jorgot is bírtam, még mindig nem tudtam szurkolni neki és várni, hogy elérje a célját… nem azért, mert nagyjából minden második létező negatív jelzőnek tökéletes példája, vagy mert néha kedvem lenne annyi sértést a fejéhez vágni, amennyit valószínűleg nem is ismerek, hanem mert egyszerűen képtelen vagyok elképzelni, hogy ne lenne tökéletesen alkalmatlan királynak.

Ha vezér az ember, felelősséget visel. Felelősséget hogy ne nyírja ki túl sok emberét. Különben kinek parancsolna?

És persze voltak durva dolgok is, de nekem nem a rengeteg halott és gyilkosság volt nehéz, hanem az öröm, amivel mindezt csinálták. Ja, meg a kellemes kis mellékszálak, amikben megismerhetünk pár aranyos részletet is hőseink múltjából - például hogy Jorg hogyan ütötte tele szögekkel egyik áldozata fejét. (És hogyan reagál erre a jó olvasó, aki közben a pszichofiziológia vizsgájára készül? Hmm, és eltalálta vajon a temporális lebenyét, amitől feltűnően szelíd lett? Vagy a frontális lebenye sérült talán, és agresszívabb, gorombább lett? Esetleg neocortex? Áldüh?) Helyenként már kicsit céltalan soknak tűnt a brutalitás, de nálam még épphogy a tűrhető határon belül maradt.

15664453_sx540.jpg

Talán a múltkor már annyira elegem volt, hogy az utolsó oldalakba már rendszeresen belelapoztam, mindenesetre a történet legvége egyáltalán nem volt ismerős - vagy csak nem tett rám akkor se túl mély benyomást. Nekem kicsit hirtelennek és túl egyszerűnek tűnt azok után, amik korábban történtek, de persze első rész csak, úgyhogy itt még bármi lehet. Nem bántam meg, hogy elolvastam újra, és lehet, hogy a következő öt-tíz évben a folytatásokra is sort kerítek :)

Van egy ajtó, amely a halálba vezet, egy fátyol a világok között, ezen nyomakodunk át, amikor meghalunk. De az Ezernyi Napvillanás Napján annyi embernek kellett átnyomakodnia egyszerre, hogy az ajtó elromlott. A fátyol ma már igen vékony. Elég egy suttogva kimondott ígéret, és máris vissza tudod csalogatni a holtakat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése