2016. április 9., szombat

[régi] Kleinheincz Csilla: Ólomerdő

 covers_296472.jpg
Értékelésem: 4,5/5

A borítója keltette fel nagyon az érdeklődésem, a fülszöveg is tetszett, és még jókat is mondtak róla - ezért a tavalyi Könyvhéten hirtelen felindulásból megvettem. Azóta pedig csak várt szegényke a polcomon, és várt, és várt…
Úgyhogy amikor ezt szavaztuk meg a mini-könyvklubban, nagyon örültem és nagyon vártam, hogy olvassuk, de aztán a március jött és ment, és belekezdeni se volt időm. Pedig végül nagyon élveztem az olvasást!
Minden gyerek hisz a tündérekben, a sárkányokban és a lányok segítségére siető lovagokban. Emesének édesanyja mesélt róluk; megígérte, hogy megmutatja neki a másik világot, márpedig az ígéret köti a tündéreket. És Anya tündér volt.
Emese nem hitt bennük, amióta Anya eltűnt. De már maga sem tudja, mi is az igazság.
Végül mégiscsak eljön érte egy lovag, ám korántsem azért, amiért hitte.
A tündérek ólomerdejében rá kell jönnie: az is eladná, aki a legjobban szereti, a hős lovagoknak pedig nincs szívük. És akkor még nem is találkozott a családjával…
Bár mese lenne!

20160409_002001.jpg
Muszáj írnom pár szót a könyv külsejéről. Van valami már a formájában is, amitől állandóan forgatni és tapicskolni van kedvem (minden könyvnek ilyenfajta kötés kéne!), ráadásul a borító is nagyon szép. Sőt, zsákmányoltam hozzáillő könyvjelzőt is, mi lehetne még ennél is szuperebb? :D (Például az, ha a könyvjelző nem lenne két milliméterrel hosszabb a könyvnél, na de mindegy.) A fejezetek elején lévő illusztrációk is nagyon tetszettek, bár némelyik talán kicsit rossz helyen volt, és csak sokkal később derült ki, hogy
mit is ábrázolt.
Ami a történetben a legjobban tetszett, az a hangulat és a mesei elemek voltak. Végig kicsit sötét és szomorkás, és a tündérek sem igazán azok a kedves kis mosolygós tündérkék, akik énekelgetnek meg virágkoszorút fonnak meg hasonlók. Nagyon érdekes volt az erdők leírása, a mágia, a különböző lények és a szabályok, amik őket kötötték.
Az elején kicsivel lassabban haladtam, de a vége nagyon pörgős és izgalmas lett. Néha könnyen ki lehetett számítani a következő eseményeket, viszont hogy később mi fog történni, az sosem volt egyértelmű. A váltott nézőpontok miatt sok szereplőt megismerhettünk, nagyon jók voltak a visszatekintések is, és bár néha kicsit már nehezebb volt követni, de szerintem izgalmas volt az is, ahogy szép lassan, darabokként álltak össze a fontosabb információk.
Ezüsttükör az égen, vén ábrázatán kék foltok,
akár a rossz foncsor: ez a Hold.

A szereplőkről: mindenkiről olvastam volna kicsit többet, jó lett volna részletesebben megismerni őket. Mindenkinek megvolt a maga története (gyakran átka is), de sokszor a lényeg is csak apróbb utalásokból derült ki, és nagyon sok minden maradt, amire még kíváncsi lennék - Rabonbán teljes történetét kérném például, ha lehet :). De ugyanez igaz az egész világra is - milyen erdők meg milyen Üveghegy meg micsoda? Megismertünk két várat az erdőkben meg egy üreget egy fa tövében, de mi van a többiekkel? Csak nem találkoztunk velük, vagy egyszerűen nem is él ott senki más?
Változó volt, hogy kit mennyire sikerült megkedvelnem. Emese rendben volt, de valahogy nem került közel hozzám. Kapcsolata az apjával szomorú, de nagyon érthető és életszerű volt. Talán István karaktere tűnt a legkidolgozottabbnak és… hát, a legemberibbnek.
Milyen furcsa, gondolta, az ilyen filmek mindig addig tartanak, amíg össze nem jönnek a szereplők. Ami utána van, az lélektani dráma vagy horror.

Rabonbán az elején kicsit túl tipikus karakternek tűnt, de aztán ő lett az egyik kedvencem (ami mondjuk nem jelenti, hogy ne tűnne még mindig annak, de hát kit érdekel.) Firtos és Tartód is nagyon feldobták a történetet, szerettem róluk olvasni.
Az jó sokáig tartott, amíg Firenét nem olvastam Firenzének, őt viszont egész végig kedveltem, végig meg tudtam érteni, hogy mit miért tesz - na, Lónát ellenben ki nem állhattam, és lehet, hogy átsiklottam valami nagyon fontos rész felett, de egyszerűen nem tudom felfogni, miért ment el. (???) Az Özvegy meg tipikus gonosz szereplő volt, de azért sajnálom, hogy nem tudtunk meg róla többet, szívesen olvastam volna még a múltjáról.
Tetszett, hogy az elején úgy tűnt, az összes szereplő önző, és csak a saját céljaival törődik - és bár ez sokaknál a végére sem változott -, addigra már mégis meg tudtam érteni őket, és még ha nem is lettek mindannyian szimpatikusak, nagyon is emberinek tűntek. (Még ha nem is voltak azok.)

Ráadásul nagyon érdekes volt magyar könyvet olvasni, idén nekem ez volt az első - nem mintha a tavalyaikkal együtt igazán sokadikabb lenne. Nem tudom, mikor vált ennyire furcsává, hogy egy könyvben magyar nevek vannak, de kellett egy kis idő, amíg megszoktam őket. A fogalmazásmód viszont nagyon tetszett, és tök jó, hogy Csilla a saját nevén ír - én is hajlamos vagyok azt hinni egy külföldi könyvre, hogy elvből jobb, mint egy magyar, márpedig ez simán megállná a helyét egy csomó másik külföldi (híres) fantasy között is.

A meséket érteni kell; nem megélni.

Jé, van olyan szó, hogy Rabonbán? Miket meg nem tudni a helyesírás-ellenőrzőtől... :)




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése