2017. augusztus 27., vasárnap

Anne Rice: Interjú a vámpírral

Értékelésem: 4/5

Az interjú a vámpírral a mini-könyvklub 7 augusztusi könyveként került sorra nálam. Szerettem volna a saját könyveim közül választani valamit (hát hogy nőjön a könyveim olvasottsága ^^), de végül úgy éreztem, ehhez több kedvem van most – és bár ugyan nem használom a várólistámat, az sem volt utolsó szempont, hogy ez volt a legrégebb óta (majdnem 1500 napja) rajta lévő könyvem.
(És aztán @hypedne is erre szavazott. Helló, Heni! :D)

Mindenkit ​érdekelnek a vámpírok.
Évszázadok óta foglalkoztatják a képzeletet, hátborzongató történetek hősei, elkárhozott, démoni teremtmények, az éjszaka gyönyörű vadászai, akik embervérre éhezve lesnek gyanútlan áldozataikra. Ezek a mesék olyannyira lenyűgözőek, hogy egyesek szinte már megszállottan rajonganak értük.
Talán éppen ezek a gondolatok jutnak eszébe annak az ifjú újságírónak, aki egy nap különös felkérést kap: valaki, aki azt állítja magáról, hogy vámpír, szeretne interjút adni neki. Ám bármire is számít, egy különc pozőr helyett valódi démont talál. A döbbent riporter szeme előtt megelevenednek a mesék, életre kelnek a legendák, s míg a különös, korszakokon átívelő történet kibontakozik, megismerhetjük egy szörnyeteg emberi lelkét, vágyait, ösztöneit, évszázados kutatását igazságok és válaszok után, s megtudhatjuk, hogy az egyetlen dolog, ami enyhítheti az örök élet kínját, a szerelem.

Jó pár évvel ezelőtt már láttam a filmet, és lényegében azóta kíváncsi voltam a könyvre is... na de azért nem annyira kíváncsi, élénken emlékszem az alkalmakra (többször is megesett), amikor visszatettem a polcra a könyvtárban, hogy majd később olvasom el. Ezúttal mindenesetre lelkesen álltam neki, és fel voltam készülve arra, hogy ez aztán milyen nagyon fog majd tetszeni.
Most, hogy a végére értem, úgy érzem, tökre szeretem ezt a könyvet, mindjárt megnézem újra a filmet (és személyes sértésnek veszem, hogy Armand szerepére Antonio Banderast választották… miért???), és valamikor majd biztosan elolvasom a folytatásokat is… DE (és ez egy nagyon nagy de!) az elején annyira untam és annyira idegesített, hogy nem sokon múlt, hogy nem hagytam félbe az egészet.

De (már megint) mivel ez itt most inkább egy ajánló lenne, a kronológiai sorrendtől eltekintve kezdem a inkább pozitívumokkal, és a végére hagyom a rettenetes szenvedést, amit az eleje okozott :D


Ami a legjobban tetszett, az a sötét, borongós, bús hangulat volt (főleg a regény második felében) – pont olyan, amire számítottam, meg hát amit valamennyire azért el is vártam ettől a történettől. Vámpírjaink szenvednek, hiszen az életben maradáshoz nap mint nap éjjel mint éjjel halandó embereket kell ölniük. Narrátorunk, Louis szenved, mert épp meghalni vágyik a története elején, aztán mikor a lehető legközelebb kerül ehhez, rájön, hogy inkább élni akar. Aztán Louis szenved az új életétől: elutasítja, hogy embereket öljön, míg társa, Lestat számára az éjszakánként újra és újra elkövetett gyilkosságok egyfajta szórakozást, örömöt jelentenek. Louis szenved, mert nem tudja, mivé vált; nem tudja, elkárhozott-e. Szenved, mert rettentően magányos. Szenved, mert hiába keresi öröklétük célját - és hogy van-e egyáltalán cél, – nem talál válaszokat.
(Louis elég sokat szenved, de erre majd még visszatérek.)

– Nem volt mindig vámpír, ugye? – kezdte.
– Nem – felelte a vámpír. – Huszonöt éves koromban, ezerhétszáz-kilencvenegyben lettem vámpír.

A másik, ami nagyon megfogott, az a karakterek felépítése és kapcsolataik voltak.
Louis, a történet főszereplője az elején nekem sajnos iszonyúan ellenszenves volt. Louis meglehetősen sok időt töltött filozofikus merengéssel és az élete céltalanságának kiábrándító ürességén töprengve. Szenvedve. Lehet, hogy számára valóban fontosabbak voltak bizonyos morális kérdések, és valóban egész hosszan visszafogta magát az emberöléstől, attól még rettentően álszentnek éreztem, ahogy Lestatról és kicsapongó életformájáról beszélt.
Igaz, hogy a történet végére felhagyott a passzív szenvedéssel és nekiállt valóban csinálni is valamit, és a véleményem is sokat javult róla, azért nem mondanám, hogy igazán megkedveltem volna.

Másik fontosabb szereplőnk Lestat, a vámpír, aki Louis-t is átváltoztatta, és akivel aztán évtizedeken át éltek együtt, nem igazán Louis akaratából, inkább Lestat ragaszkodása miatt. Számomra egyértelműen Lestat volt a legérdekesebb karakter az egész történetben, és nem hiszem, hogy valóban annyira negatív figura lenne, amilyennek Louis nagyon sokáig látta. (Szerintem én is hasonlóan negatívvá váltam volna, ha minden egyes nap éjjel Louis szenvedését kell hallgatnom.) Persze, Lestat meg sem próbálta megérteni Louis filozofikus merengéseit, és ez mégcsak nem is a legnagyobb hibája volt, de én úgy éreztem, Louis már az elején eldöntötte róla, milyen ördögi lény, és onnantól kezdve, ha nem is egész végig, de nagyon-nagyon hosszan eszerint is viszonyult hozzá. 

A harmadik főbb alak Claudia, egy ötéves kislány, akit szintén Lestat változtat vámpírrá, jó pár évvel Louis után. Claudia számomra teljesen közömbös volt… érdekes karakter, igen, de nem nagyon érdekelt, hogy mi fog történni vele. Jó, az igazság az, hogy tudtam, mi fog történni vele: az ő sorsa volt az egyetlen konkrét esemény, amire emlékeztem a filmből. De felőlem akár történhetett volna vele bármi más is.

Emberek, akik nem hisznek többé Istenben, vagy a jóságban, még mindig hisznek az ördögben. Nem tudom, miért. Persze tudom. A rossz mindig lehetséges. A jóság örökérvényűen nehéz.

Viszont túl azon, hogy ki nem állhattam a főszereplőt, mindenképp elismerésre méltóan mély, alaposan felépített karakter volt, ahogy lényegében mindenki más is a történetben. És még ennél is érdekesebbek (na jó, és néhol már kissé bizarrabbak is) voltak a szereplők közti kapcsolatok. 
Önmagában nagyon érdekes volt már az is, hogy mindenkit Louis szemszögén keresztül ismertünk meg. Lestat például szerintem irtó érdekes alak, Louis mégis gyűlölte őt; Claudia pedig talán önző, rideg, őrült kis szörnyeteg, de szinte egész végig Louis rajongásán keresztül látjuk csak.
Továbbá soha nem gondoltam volna, hogy a végére ilyen furcsa szerelmi sokszög alakul ki a szereplők között… akik állítólag nem éreznek semmit. Na mindegy.

Végül szintén pozitívum, hogy nagyon szépen van megfogalmazva a szöveg. Nekem kicsit hiányzott, hogy nincsenek nagy, világmegváltó küldetések és epikus csaták; a bonyodalom inkább a szereplők gondolataiban, érzéseiben, kapcsolataiban jelenik meg, ehhez pedig máris remekül illet a választékos nyelvezet meg a sok gyönyörű leírás.


Viszont áttérnék azért a negatívumokra is.

Mi a fenének kellett ez az interjú-forma???
A könyv második felében nem nagyon kapott már teret, de az elején majd’ megőrültem attól, hogy ahányszor már épp bele tudtam volna élni magam a történetbe, mindig, újra és újra, nemhiszemelhogymármegint visszaugrottunk a jelenbe, a riporternek mesélő vámpírhoz. Tönkrevágta az egész hangulatot, és a legrosszabb, hogy bár reméltem, hogy a végére jelentősége lesz,  nem nagyon lett, úgyhogy nem értem, mi a csodáért volt szükség rá.

Aztán mindenképp ront az élményen az is, hogy legalább hatszor-hétszer belealudtam olvasás közben – és ezt nem úgy értem, hogy nagyon fáradt lettem és nem olvastam tovább, hanem úgy, hogy annyira fáradt lettem, hogy már észre sem vettem, mikor toltam félre a könyvet a párnámról. Tényleg nagyon szép volt az a sok hosszú leírás, és érdekes az a sok filozofálgatás… de néha rettentően unalmas. Nem voltak fejezetek, párbeszédek ritkán, csak sok-sok merengés és szenvedés.

Erről jut eszembe: ott volt Louis, és (talán már említettem) a rettentő szenvedése. Egyik oldalról érthetőek az okai (hiszen épp ezen merengett olyan sokat): mit kezdjen magával valaki, aki örökké él, de az élete nem áll másból, csak éjszakáról éjszakára elkövetett újabb gyilkosságokból? Nem tudta, mi célja létezésének, nem tudta, a Sátán teremténye-e, egyik kedvenc témája volt, hogy vajon elkárhozott-e… de akkor is túl soknak éreztem ezt a szenvedést. A könyv jó háromnegyedéig Louis az égvilágon semmit sem csinált, nem volt szinte egyetlen jelentősebb momentuma se a cselekménynek, amit ő okozott volna. Akármennyire is érthető a tragédiája, azért tényleg nem tudta volna semmi értelmesre fordítani az idejét?

Mert az elkárhozásban nem lesz, nem lehet megnyugvás, és mi ez a gyötrelem a pokol szüntelen, meg nem nyugvó tüzéhez képest?

Továbbá nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy azért a történet logikájában is van pár elem, ami számomra kissé kérdéses. Egyrészt honnan van az a rengeteg pénz, ami száz év alatt sem fogy el? Aztán hatvan-hetven éven át élnek New Orleans-ban, és bár csak éjszaka hagyják el a házat, azért eljárnak szórakozni néha – hogy nem tűnik fel senkinek, hogy nem öregednek? Ha más nem, mit szólnak a szomszédok? A két felnőtt esetén még talán kevésbé látszik, de egy ötéves, feltűnően szépnek leírt kislány esetén azért pár év is elég, hogy észrevehetővé váljon a változás hiánya…
Továbbá: mit csinálnak a halottakkal? Akármennyire nyüzsgő és emberekkel teli nagyváros volt is New Orleans, évi ezer ember rejtélyes halála azért csak feltűnik egy száz-kétszázezres városban is…? (Három vámpír / 365 éjszaka több, mint ezer halott egy évben. És több, mint tízezer halott tíz év alatt.)


De ettől függetlenül ugyebár, a végére a cselekmény sokkal eseménydúsabb, sokkal pörgősebb lett, Louis felhagyott kissé a szenvedéssel, és egy csomó érdekes dolog történt, szóval végül pozitívan tettem le a könyvet. És ajánlom bárkinek, akit érdekel egy kissé filozofikus, sötétebb hangulatú, remek karakterek köré felépített vámpíros történet :)
(És nem fél, hogy hatszor-hétszer elalszik közben.)

Jól van, akkor hát a legfantasztikusabb igazságot is elfogadom: hogy mindennek nincs semmi értelme!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése