2018. május 31., csütörtök

On Sai: Apa, randizhatok egy lovaggal?


Értékelésem: 4/5

A cím szerintem borzalmas. Ha nincs a mini-könyvklub 10, ilyen címmel (és borítóval) valószínűleg sosem veszem kézbe. A fülszöveg ismerete nélkül én valami egészen mást, és ami azt illeti, valami sokkal rosszabbat vártam… nem lett a kedvenc könyvem így se, sőt, a végére egy-két tekintetben inkább már negatívabbra fordult a véleményem, de mindenképp nagy meglepetést okozott, és sokkal jobban szórakoztam rajta, mint amire számítottam :)

Mia Anne tizenhat éves, és nem túl lelkesen Pestre költözik apja munkája miatt. 
Egyik éjjel azonban különös fantasy világgal álmodik, ahol ő egy mágus, és onnan kezdve álmában egy helyes, pimasz lovagot bosszant. 
Kósza csavargó kölyökből lett lovag, semmi kedve egy lányba beleszeretni, és feladni a nehezen kiküzdött életét. Ám nyugtalanítja a szemtelen varázslólány, túl sokszor kalandoznak felé a gondolatai. 
Legszívesebben sose látná őt viszont, de a lány hatalmas veszélyben van, két világ akarja holtan látni. 
Mitől férfi a férfi, és lovag a lovag? 
Amon, az apa, világhírű agykutató zseni, ám nincsenek érzelmei, és a gyereknevelést is könyvekből oldja meg. Budapestre rendelik, Közép-Európa legnagyobb titkos laborjába, a négyes metró alá, ahol a katonaság kétségbeesetten próbálja megakadályozni a két világ között lévő mágikus Fal átszakítását. 
De ki lehet az ellenség? Mi erősebb, a mágia vagy a tudomány?



A történet legelején Mia Anne új városban, új iskolában próbál beilleszkedni. Szerencsére volt itt pár apróság, ami egyedibbé tette a történetet, mert az iskolai részek – Réka, a beszólogatások :D – annyira sablonosak voltak, hogy kifejezetten kínosan éreztem magam olvasás közben.

Az álom volt az a pont, ahol nagyon meglepődtem (jé, hisz ez egy fantasy...?), és ahol sokkal inkább elkezdett érdekelni a történet. Egyébként nagyon érdekes volt, ahogy Mia Anne egy olyan közeggel – Budapest – ismerkedik, ami számunkra teljesen ismert és megszokott, de az álom és Örökhon (nyilván) még érdekesebbnek tűnt. Mondjuk én bőven töltöttem volna még időt a másik világ bemutatásával, mert amit a lovagokról és a mágusokról megtudtunk, az kellemesen ismerős mesebeli közeg volt (kicsit több halottal ugyan, mint egy átlagos mesében), de úgy érzem, sokkal több lehetőség lett volna még benne. (Nincs azzal szerintem semmi baj, hogy nem szuperújdonság a kitalált világ minden eleme. Nagyon jó dolgokat ki lehet hozni az ismerős, megszokott alapokból is – részben pont ismerősségük és megszokottságuk miatt –, de itt kicsit azt értem, hogy fel volt villantva egy csomó jó ötlet… amikből aztán nem lett semmi.)

Ami számomra különösen tetszett, az a harmadik szál volt, már csak azért is, merthogy egyáltalán volt – egész más keretet ad az egész történetnek az, hogy nem két tizenhét éves próbál megakadályozni egy olyan világvégét, amiről a világ semmit sem tud, hanem tényleg ott a világ is, és nagyban dolgozik a problémán.

 – Örülök, hogy máris vannak új barátaid. Szerencse, hogy magas pontszámod van az extraverzió-skálán, és könnyen ismerkedsz.

Pozitívum volt még nekem a meg-megjelenő humor, és a karakterek, akik egy ilyen történethez kellően összetettek voltak, és mindannyiukban akadt valami, amitől egyediek lettek, amitől kedvelni lehetett őket. (Én mondjuk Bah mágust sokkal jobban kedveltem, mint Ah-t. Ah viselkedését valahogy sose tudtam hova tenni. Vagy csak lehet, hogy jobban kedvelek egy olyan szereplőt, akinek már három teljes betű is jutott a nevébe, mint egy olyat, akinek csak kettő... Mi már az, hogy Ah? :D)

A metró éles hangú dudálással sivított el mellettük. Mia Anne látta a vezető döbbent arcát. Valószínűleg ritkán repül szembe vele pár túlkoros Harry Potter meg egy ló.

Ja, és a kedvencem: a csonthéjba zárt halott agyak. Először azt hittem, ez csak valami fura metafora... annak ellenére, hogy könnyen nevetséges is lehetne (és így belegondolva kicsit tényleg az), de amikor leesett, hogy miről van szó, szinte már-már hátborzongatónak tűnt a dolog. Tényleg olyanok, mint egy pici agy :D

Ami picit negatívabb: néha nem értettem, mi történik. Ami azt illeti, még most sem értem, pontosan mi is történt. Egy ideig azt hittem, én nem figyeltem eléggé, sok időt kihagytam olvasás közben, de aztán kezdtem inkább azt érezni, hogy talán a történet logikájában lehet némi hiba… élvezhető volt így is az olvasás, de ott a Fallal kapcsolatban – hogy kik, hova, mikor, miért, hogyan keltek át – nekem valami nagyon nem állt össze egy értelmes egésszé.  
A másik a stílus: alapból könnyed, olvasmányos stílusban íródott, de volt egy-két mondat, ami engem valamiért megakasztott kicsit. Nem volt kifejezetten rossz, de néhol olyan furcsán kapcsolódtak egymáshoz a tagmondatok, én sokszor hiányoltam belőlük még… valamit. Akármit. Amitől kissé gördülékenyebbek lesznek.

A cselekményben volt pár eléggé kiszámítható szál, de voltak érdekes megoldások is, tetszett, hogy a technológia vs. mágia vitában végül a kettőt együtt használták a főgonosz legyőzésére. Viszont ha már a főgonosz: az picit gagyi, hogy mintha ő se tudta volna, mit akar. Mármint világuralmat, mert nyilván mindenki azt akar. De ezen túl nem sok jelentősége volt szegénynek :D

- Á, ne kapkodjuk el! Moon tábornok azt feltételezte rólam, hogy világuralomra török. Úgyhogy elgondolkoztam a dolgon. 

Ez egy gonosz diófa.
Végül a befejezés… (hjajj). Egy picit túl kaotikus volt az én ízlésemnek. Picit irreálisnak tűntek az események, picit nyálas lett a vége… (fenéket picit, nagyon).
Hirtelennek tűnt az egész, bár sok minden vezetett odáig, a végső „csatát” valahogy nagyon rövidnek éreztem. De igazából az ezutáni események hagytak bennem némiképp negatívabb érzéseket: egyrészt lezáratlannak érzem a befejezést, másrészt nem tudom eldönteni, hogy miért tűnik ennyire tökéletesen boldognak mindenki, miközben nyilván nem lehet teljesen az?
A nagy boldogság már túl sok volt, főleg azért, mert egyáltalán nem éreztem megalapozottnak az eszközöket, amik által hirtelen mindenki boldog és tökéletes és bárányfelhőkönugrálórózsaszíncsillámunikornis lehetett a végére... pár megoldás nagyon megalapozatlannak tűnt, és semmi más célt nem szolgált, csakhogy minden helyrejöhessen a végén.

Összességében: a karaktereket szerettem, a logikát kevésbé. Úgy érzem, nagyon sok remek ötlet volt a regényben, amiket talán kicsivel jobban is ki lehetett volna bontakoztatni, valamint a befejezéssel sem vagyok tökéletesen elégedett, de – mindezektől függetlenül – én elég kellemesen elszórakoztam ezen a könyvön.

A befejezéssel kapcsolatban, ami nagyon zavar, de nem tudom SPOILER nélkül értelmesen leírni (a kép alatt):
Ez meg egy lovag.

Kósza és a többiek ott ragadtak egy idegen, számukra teljesen ismeretlen világban, mi meg úgy teszünk, mintha ez így teljesen oké lenne. Egyetlen apró utalás sincs arra, hogy netalán haza szeretnének menni, hogy esetleg nem érzik jól magukat itt, hogy esetleg volt már egy másik életük, ami talán-talán hiányzik nekik?
Egy ideig nyilván van ennek egy komikusabb oldala, amíg az ember ismerkedik, amíg minden új neki, mindenre rácsodálkozik… de aztán ott van az az oldal, hogy egy olyan világban rekedtek, ahol nemcsak mikrók és autók meg atombombák vannak, hanem egy teljesen eltérő világnézet és más értékrend, mint amit ők eddig megszokhattak? Hogy az, amit ők képviselnek, amihez egész életükben tartották magukat, itt nemcsak megmosolyogtató kicsit, hanem egyeseknek akár nevetségesnek is tűnhet?  És fel sem merül a végső nagy örömködésben, hogy ez így talán nem teljesen oké?

– Ej, tizenhét éves vagy, és még csak egyszer mentetted meg a világot? Pocsék életed van, testvér.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése