Fredrik Backman: Az ​ember, akit Ovénak hívnak

Értékelésem: 5/5

Régóta megvolt már Az ember, akit Ovénak hívnak, és nagyon örültem, amikor a mini-könyvklub 10 könyvei között is feltűnt #bár ami azt illeti, augusztusra szerettem volna választani, de mindegy :D#. Mostanában több helyen is szembejött velem egy-egy értékelés, amiben elképesztően dicsérték a könyvet, úgyhogy nagyon kíváncsi voltam már, tényleg ennyire jó-e?

Ove ​59 éves. Saabot vezet. És megvan a véleménye mindazokról, akik képesek Volvót, vagy pláne valami lehetetlen külföldi márkát venni. De ennek már semmi jelentősége a történtek után… Hiszen Ovénak már állása sincs. Neki, akinek lételeme a munka.

Nem sokra becsüli ezt a komputerizált világot, ahol egyeseknek egy radiátor légtelenítése vagy egy utánfutós tolatás is probléma. És most a szomszédai, akik ilyesféle hasznavehetetlen alakok, mintha még össze is esküdtek volna ellene. Meghalni sem hagyják. Pedig semmire sem vágyik jobban… Egymás után fordulnak hozzá bajos ügyeikkel, amikben szerintük ő és csakis ő képes segíteni: hol tolatni kell helyettük, hol szerelni, hol beteget szállítani vagy épp befogadni egy rozzant, kóbor macskát. Mintha – különösen az a kis iráni nő a mamlasz férjével – képtelenek lennének elszakadni attól a tévképzetüktől, hogy ő valójában jó ember, nagy szíve van. Mit kezd mindezzel a mogorva Ove, aki kényszeres szabálykövetésével oly gyakran vált ki szemrángást a környezetében? Végül is mi a baja a világgal, s hogyan jutott el mostani élethelyzetéig, amely szerinte csak egy, végső megoldást kínál? Milyen ember ő valójában, s van-e számára kiút?

Talán pont a magas elvárások miatt volt a legelején egy ici-picit csalódott; nem volt rossz, de egyáltalán nem is éreztem azt, hogy azonnal magával ragadna a történet. Emellett szokatlan is volt, mert valamiért egyáltalán nem erre számítottam: sokkal több nevetést, és jóval kevesebb bánatot vártam.

Idővel aztán egyre alaposabban megismerjük Ove múltját is, és onnantól kezdve nem tudom, hogy lehet-e nem megkedvelni őt :) Számomra inkább megható és szomorú volt, mintsem hangosan nevetős, ugyanakkor mégse vált túlságosan nyomasztóvá, mindig humoros, szórakoztató tudott maradni.

– Odaadtam neki az aprómat – mondja Parvaneh, és a falnál ülő koszos szakállú férfi felé biccent.
– Ugye tudja, hogy csak pálinkát fog rajta vásárolni? – kérdi Ove.
Parvaneh hunyorít.
– Mi? Komolyan? Pedig én annnyira reméltem, hogy a diákhitelét fogja törleszteni belőle, amit a részecskefizikai tanulmányaira vett fel..

Amíg bele nem gondoltam alaposabban is, addig fel sem tűnt igazán, hogy Ove milyen nagyszerű karakter: annyira természetesnek hat, annyira könnyen el tudom képzelni, mint valódi embert, hogy eszembe se jut, hogy nem az. Mondjuk sokkal öregebbnek éreztem őt, mint a valódi kora volt - 59 nekem még nem tűnik ennyire öregemberesnek :)
Ettől függetlenül jó volt egy olyan könyvet olvasni, amiben idősebb a főszereplő, ritkán kerül ilyen a kezembe.
A mellékszereplők jóval egyszerűbbek, de egyediek és könnyen megkedvelhetők voltak. Főleg a macskaa :D Nagyon tetszett, hogy Ove sosem csak „megetette” a macskát, hanem minden nap közösen „megvacsoráztak”:)

A macska felállt. Ove megállt. Ott álltak és méregették egymást néhány pillanatig, mint két verekedni vágyó egy vidéki kocsmában késő este. Ove azon merengett, hozzávágja-e a macskához az egyik facipőjét. A macska úgy nézett ki, mint akit nagyon rosszul érint, hogy neki nincs facipője, amit visszahajíthatna.

 A vége felé volt egy-két apróság, amit túlzásnak éreztem, de ettől függetlenül nagyon szép volt a lezárás. Hagyott maga után kérdéseket bennem, de nem a rossz értelemben :)

...Nem hogy nem tudok radiátor légteleníteni, még csak nem is hallottam soha arról, hogy ilyet kell csinálni a radiátorokkal.