Jodi Picoult: A nővérem húga

Értékelésem: 4/5

A mini-könyvklub 10 júniusi olvasmányaként került sor A nővérem húgára. Ritkán olvasok újra könyveket (nyilván kivétel, ha a Harry Potterről van szó :D), de ez legalább öt éve olvastam már, és elég nagy vonalakban emlékeztem csak az eseményekre. Kicsit szomorú, hogy meg is volt nekem, amíg kölcsön nem adtam valakinek :(

Az elején eltartott egy darabig, mire belerázódtam a történetbe. Kicsit úgy éreztem, mintha Jodi Picoult pontosan tudná, hogy mi kell ahhoz, hogy minél meghatóbb legyen a történet, és szemrebbenés nélkül leírna bármekkora kliséket, hogy ezt a hatást elérje – de aztán ki tudja, mi történt, de egyszer csak azt vettem észre, hogy már egészen beleélem magam, és tényleg hatással tud lenni rám a történet. Egy-két helyen később is túlzásnak éreztem, ugyanakkor voltak nagyon szép, nagyon emberi jelenetek, amikért megérte olvasni.

Kate, amikor másodikos volt, rajzolt egyszer egy tűzoltót glóriával a sisakja körül. Közölte az osztálytársaival, hogy engem csak a mennybe engednének be, mert ha a pokolba jutnék, kioltanám az összes tüzet.

A történet fő szála, a per Anna és a szülei között nagyon szépen fel van építve, egész végig gondolkozhat az ember azon, hogy mi a helyes ilyenkor, vagy hogy ő hogyan döntene. Nehéz volt, hogy időnként nagyon jólesett volna „megmondani a tutit”, hogy ezt meg azt nem kellett volna csinálniuk… de aztán hirtelen mindig eszembe jutott egy másik szempont, ami alapján viszont tökre megértem, hogy miért is csinálták mégis. Gyönyörűen átadja a könyv azt, hogy mennyire lehetetlen egy ilyen helyzet - nincsenek jó vagy rossz válaszok, a perben mindkét „oldallal” könnyű együtt érezni.

A kevésbé központi események viszont nem nyűgöztek le annyira: Campbellt bírtam, meg a kutyáját is, de se Julia, se kettejük románca nem érdekelt igazán. Jesse-t is kedveltem, de (ahogy neki se a család életében), nem volt igazán nagy jelentősége annak, ami vele történt.  

Van olyan szó, hogy árva meg özvegy, de arra a szülőre nincs külön szó, aki elveszíti a gyerekét.

És végül: Mi volt ez a befejezés??

Röviden: Miközben olvastam, jó volt. Utólag nagyon sok minden nem tetszik benne. 

A hosszabb véleményem a kép alatt eléggé spoileres.

Elég érdekes, amikor kiderül, hogy alapvetően Kate miatt vállalta Anna a pert; elég érdekes, és tök megható fordulat, de lényegében elveszti miatta a súlyát az egész ügy, és vele oda az összes, addig egyre jobban fokozódó feszültség is. Nyilván egy olyan dilemmát állított fel az író, amit lehetetlen volt megoldani (ezért dilemma), de minden, amit vártam, hogy történjen, amin gondolkoztam, hogy vajon meg fog-e történni… az itt egyszerűen eltűnt. Nem azt mondom, hogy ez rossz volt, de ezzel mintha az előző háromszáz oldal (aminek a végére az embert várt volna valamiféle katarzist mondjuk…?) egyszerűen mintha teljesen jelentőségét vesztette volna – ugyanakkor a helyzet (és a dilemma) ugyanúgy fennmaradt.

És itt jön a következő pont: Anna halála nyilván megtörténhet, és nyilván megtörténhet utána minden más is, ami az epilógusban történt, de egy ilyen lezárás ennyi felvetett kérdés és gondolat után valahogy egy kicsit olcsó megoldásnak tűnik. És nem is Anna halála a gond; hanem hogy pont úgy hal meg, hogy Kate azért még megkaphassa a veséjét, és Kate állapota – akinél eddig egyetlen kezelés sem vált be hosszabb távon -, most hirtelen csodálatos módon megjavul, Briannek ugyan alkoholproblémái lesznek a lánya elvesztése után, de szerencsére sikeresen összeszedi magát… Jesse rendőr lesz (basszus, szinte ez fáj a legjobban), és még Campbell és Julia is összeházasodnak, hogy boldogan éljenek, amíg meg nem halnak. Olvasás közben nem tűnt boldognak a befejezés, de így utólag belegondolva eléggé túlzásnak tűnik.