Agatha Christie: Nyílt kártyákkal

Értékelésem: 4/5

Úgy sejtem, hogy annak, aki nemhogy Agatha Christie regényeit nem ismeri, de en bloc krimiket se olvas szinte soha, valószínűleg nem ezzel a kötettel kéne kezdenie az ismerkedést. Figyelmeztetve voltunk a történet elején, hogy ez a könyv más, mint a többi: négy gyanúsítottunk van mindössze, ők viszont mind képesek lehettek a gyilkosságra. Kicsit úgy éreztem olvasás közben, hogy ahhoz, hogy ezt a fajta egyediséget élvezni tudja az ember, előbb valamelyest tapasztaltabbnak kéne lennie krimiolvasásban, mint amilyen én vagyok (és/vagy a bridzs szabályaiban). Ettől függetlenül élveztem az olvasást, és kifejezetten jó volt egy olyan műfajjal találkozni, amivel egyébként ritkán szoktam.
A mini-könyvklub 15 februári olvasmánya.

 Az alapfelállást, a négy „nyomozót” és a négy gyanúsítottak nagyon érdekesnek találtam, még akkor is, ha személyiségében csak néhány szereplőt tudtam valamennyire megkedvelni (sőt, úgy érzem, nem is ismertük meg őket igazán alaposan – ejj az a rengeteg titokzatoskodás folyton!)

A könyv első fele nagyon kellemes csalódás volt. A stílust elsőre ugyan szokatlannak találtam, de hamar megszoktam végül, és a sok párbeszéd miatt olvasni is gyorsan, gördülékenyen lehetett. A közepe fele kezdett kissé unalmasabbá válni számomra, de addigra már rettenetesen érdekelt a rejtély megoldása, úgyhogy ha nem is olyan kitörően lelkes, de továbbra is motivált voltam a folytatásra.

Hercule Poirot by BlackDeadlySpade

Tetszett, ahogy az aktuális gyilkossággal kapcsolatos nyomozás során feltárulnak a régebbi események is a szereplők múltjából; vagy az a megoldás, ahogyan egy-egy mellékszereplő csak annyi időre jelent meg, hogy elmeséljen egy fontosabb részletet a múltból. Nagyon élveztem, ahogyan mindenki a saját nézőpontjából ad elő egy-egy történetet.

A befejezés után viszont maradt bennem némi hiányérzet. Nem is azért, mert nem derült ki minden részlet; sőt, talán hitelesebbnek* tűnik így a történet, hogy van, ami továbbra is rejtély maradt. Viszont: valahogy a Mrs. Lorrimer és Anne körüli „fordulatok” nem tudtak igazán meglepni, kicsit vártam volna ott még valami nagyobb fejleményt, valamit, amire kevésbé számítok. A legutolsó csavar aztán mondjuk tökéletesen meglepett, de valahogy mégsem nem tudott akkorát ütni, így számomra hiányzott az a katartikus lezárás, amit egyébként a történet végére képzeltem volna. Alapvetően elégedett voltam, de mégis… valami hiányzott.

Összességében azért nagyon örülök, hogy erre a könyvre került sor februárban: jó volt valami olyasmit olvasni, amit nem igazán szoktam, és azt hiszem, egyébként talán sosem olvastam volna el ezt a könyvet - pedig igazán kellemetesen szórakoztam rajta. 

Ha a történet már-már unalomba fullad,
mindig feldobja pár liter vér.

*Azon néha-néha elgondolkoztam, hogy összességében mennyire lehet "hiteles" ez a történet :D