J. Goldenlane: Holdnak árnyéka - első 219 oldal

A Napnak fényéből nagyon-nagyon kevés konkrét emlékem maradt meg, először még aggódtam is, hogy nem fogom érteni a második részt, annyira nem emlékszem belőle semmire. Aztán szép lassan körvonalazódott, hogy csak a világ ugyanaz, a szereplők teljesen mások (kivéve, ha tényleg ennyire nem emlékszem, és csak nem ismertem fel senkit). Ezen kívül viszont, hogy az első kötet eseményei nagyon halványan rémlenek csak, arra emlékszem, hogy kellemes volt olvasni, hogy élveztem – hogy kifejezetten tetszett az a könyv. A második kötet ezek után viszont egyáltalán nem azt nyújtotta, mint amire számítottam. Szeretném majd befejezni valamikor (főleg, hogy már a sorozat harmadik része is megvan), de egyelőre csak a 219. oldalig jutottam benne, és azt hiszem, nem is nagyon fogok sietni a folytatással. 

A mini-könyvklub 15 áprilisi olvasmánya. 

 A Holdnak árnyéka egyelőre egyáltalán nem fogott meg. Az elején még vártam, hogy na majd mindjárt elkezd érdekelni, na mindjárt beindul a történet, na mindjárt valami… de akárhogy is teltek az oldalak, nem jött meg ez a valami. Valószínűnek tartom, hogy valamikor befejezem majd a könyvet, de mostanában kevésbé illik a hangulatomhoz, a kedvemhez ez a történet. Nem szívesen alkotok véleményt egy olyan könyvről, amit nem fejeztem be – hiszen ki tudja, nem a következő oldalon jönne-e hirtelen a megoldás az összes problémámra? – de azért megpróbálom összefoglalni, miért nem tudott igazán lekötni, megszólítani most ez a regény.

Egyébként, bár lehet, hogy most nagyrészt negatívumok fognak következni, azért nem szenvedtem az olvasással igazából ennyire :)

A történetről:

Talán ez volt az, ami a legjobban zavart: nem láttam, mégis hova tartanak az események. Azt vártam az elején, hogy ez csak amolyan bevezető, és aztán majd jönnek a ”valódi” események… de egyelőre azzal telt mind a 219 oldal, hogy különböző országokból érkezett emberek / csapatnyi emberek a sivatagban szaladgálnak egyik roncstól a másikig, mert mindenki repülője / siklója lezuhant, a szereplők többsége meg lazán túlélte a zuhanást. Ja, és eközben egy kissé vérszomjas, de felettébb udvarias japán turista épp úton van, hogy csatlakozzon hozzájuk ebben. Ez egyébként nem volt rossz, maguk az események érdekesek, kifejezetten fordulatosak voltak, a szereplők útjai nagyon ügyesen voltak összefűzve… csak nekem idővel túl hosszúvá, unalmassá vált.

– Kizuhantam.
– Repülőből?
– Siklóból.
              – Megint?
              – Ez már csak egy ilyen hét.

A szereplők:

Na, ez a másik dolog volt, ami zavart. Rengetegen voltak, és nem nagyon volt senki, akinek a sorsáért igazán aggódtam volna. Amúgy jól összerakott kis karakterek voltak, mindenki egyedi volt a maga módján, de senki nem volt kifejezetten szimpatikus vagy érdekes számomra.

 Saját, olvasás közben írt jegyzeteim:

        -        80. oldal = most már ne legyen több szereplő  

        -        pár oldallal később: itt egy újabb szereplő.

A helyszín:

Egy sivatag. Úgy rémlik, hogy a Napnak fényében sem tudtunk meg rettenetesen sokat az eseményeket körbevevő világról, és itt sem annak bemutatásán volt a hangsúly. Pedig egy-egy utalásból úgy tűnik, hogy egy jól kitalált, felépített világ van a háttérben, de sajnos elég kevés részlet derül ki róla.

A stílus:

Nagyon könnyed, jól olvastatja magát. Számomra inkább ilyen halványan szórakoztató, nem pedig az az igazán nevetős, de azért jó. 

***

Azt hiszem, ha valaha eljutok a végére, összességében nem értékelném annyira rosszul a Holdnak árnyékát… csak lenne egy kicsit pörgősebb, kicsit kevesebb szereplővel, és lenne megfelelőbb hangulatom hozzá.

Tudod, ahhoz képest, hogy én azt tanultam, az Uniótól délre eső szavanna lakhatatlan és lakatlan, egészen nagy itt a forgalom.